Jacobo Bergareche regénye, a Tökéletes napok már az első átlapozásra is izgalmasnak és pikánsnak ígérkezik; az egyes fejezetekben, több helyen felbukkanó skiccek, levélmásolatok, cetliken hagyott rövid üzenetváltások nem hagyják nyugodni az olvasót, fordítóként legalábbis képtelen voltam nem előreszaladni és szemügyre venni az itt-ott felbukkanó, intim viszonyokról árulkodó szellemes kis alkotásokat.
Várnai Gina írása a Nyugati tér blogon
Amint kézhez kaptam az eredeti szöveget, rögtön felvillanyozott a regény formai különlegessége, az előbb említett vizuális és textuális sokszínűség. Akár egy leselkedő, lázas kíváncsisággal böngésztem az oldalakon bujkáló, sokat sejtető rajzocskákat, azaz egy viszony enigmatikus, de nagyon explicit lenyomatait. Ez a fajta „kukkoló” olvasói és fordítói attitűd mindvégig velem maradt, katalizátorként működött a munkám során. Fordítóként az a benyomásom, ez az írói trükk a könyv egyik erőssége, azaz, hogy képes az olvasót ebbe az „illetéktelen kíváncsiskodó”-pozícióba helyezni. Nem véletlen, hiszen maga a narrátor is ugyanebbe a szerepbe kerül, mikor úgy dönt, beleássa magát a William Faulkner és titkos szeretője, Meta Carpenter között folyó, hosszú éveken át tartó levelezésébe. Dupla csavar, hogy a Tökéletes napok műfaját tekintve levélregény, ráadásul az elbeszélő főszereplő két szálon futtatja az emlékezést, egyfelől szeretőjének, másfelől feleségének címezi a sorokat. Mindebből már kirajzolódik, szerkezetét tekintve is milyen jól kifundált könyvet tartunk a kezünkben.
A rafinált struktúrán kívül kiemelkedő értékkel bírnak a valódi Faulkner-betétek, napjóbejegyzések, amelyek a Nobel-díjas író rajongótáborának igazi csemegét jelentenek. A szerelmes levelek és az ezeket kísérő illusztrációk túlmutatnak a titkolt szerelmi viszony útvesztőin, bennük lassacskán kirajzolódik Faulkner – védjegyeként számontartott – sokszor zűrzavaros, kibogozhatatlan látásmódja, valamint tetten érhető bennük a nagy író közelgő lantletétele is.
Úgy vélem, erre a kettősségre kíván rájátszani a szerző, Bergareche is, aki elbeszélője szájába túlfűtött, ömlengős, olykor csöpögős mondatokat ad, aztán oldalakon átívelő, pengeéles filozófiai fejtegetésekkel kompenzálja mindezt. Az erotikus visszaemlékezések nemegyszer fordulnak át az antik görög mitológia hitvilágának analizálásába. Ezzel együtt, azt hiszem, a Tökéletes napok mindenképpen könnyed olvasmány, és ez semmiképp sem pejoratívan értendő, épp ellenkezőleg, üdítő és lendületes olvasmányélményre számíthat az olvasó, de úgy, hogy közben jólesően elmélázhat a sorok fölött.
Fordítóként számomra a legélvezetesebb részeket mindenképp a texasi Austin városának tájábrázolásai, a kisvárosi miliő precíz, humoros és szinte szagolható, tapintható leírásai jelentették. Az eredeti texasi, zsírtól csöpögő burgerezők, zegzugos honky tonkok, sötét lebujok világát olyan nagyszerűen jeleníti meg a szerző, hogy az embernek kedve támad ellátogatni az amúgy semmi izgalmat nem ígérő Austinba. Maga az elbeszélő főszereplő is lesajnálóan nyilatkozik a texasi kisvárosról, arról a helyről, amelynek élete legkalandosabb szerelmi afférját köszönheti. A könyv első része, azaz Luis levele Camilának ezt az élménydús, pezsgő, extatikus és improvizatív időszakot jeleníti meg, amikor az újdonsült párocska együtt járja be a provinciális texasi város lokáljait, és fedezi fel a számukra alig egy hétig tartó románc tökéletes napjait. (Itt hadd jegyezzem meg, nyelvileg milyen izgalmas feladat volt az észak-spanyolországi Luis és a mexikói Camila között zajló dialógusok magyar nyelvre való átültetése; a spanyol nyelv mind lexikailag, mind grammatikailag eltérő két változatát kellett úgy magyarra fordítanom, hogy anyanyelvünkön is érzékelhető legyen a két főszereplő között fennálló dialektusbeli különbözőség.)
Jacobo Bergareche jó arányérzékéről tanúskodik, hogy a könyv második nagy blokkját, azaz Luis feleségéhez intézett levelét nem a könyv mértani közepénél indítja el; úgy hiszem, sokkal erőltetettebbnek hatott volna, ha fele-fele arányban adagolja az egyrészről lángoló, másrészről megfáradt szerelem mozzanatait. Habár a feleséghez szóló sorok a könyv kisebbik részét teszik ki, éppen elég súlyosak ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák a mű egészét, így hát nem laposodik el a regény a vége felé sem.
Végül pedig szeretném különdíjban részesíteni a könyv – ha lehet így mondani – aláfestő zenéit. Miről is van szó? Luis nem csak Faulkner leveleit, kézzel készített rajzait emeli be leveleibe, sokszor említ egy-egy dalcímet előadóval együtt, vagy idéz zenei csemegének számító dalokból, melyek valamilyen módon hatottak szerelmi kapcsolataira.
El kell mondjam, fordítás közben az összes előforduló számot megkerestem, meghallgattam, és ez segített abban is, hogy közelebb kerüljek a főhős aktuális lelkiállapotához. Ráadásul munkám végére kellemes kis repertoár gyűlt össze ezekből a számokból.
Úgy gondolom, a Tökéletes napok fűszeres, üdítő olvasmány, ami nem akar többnek látszani annál, ami, de többet rejt önmagában annál, mint aminek első látásra tűnik.