Matzner Ilona, vagyis Márai Lola, akit Márai Sándor saját naplóiban L.-ként jelölt, hatvankét éven át volt a híresen nehéz természetű író hűséges társa. Lola több mint harminc éven keresztül vezetett naplóinak szerkesztett változata izgalmas háttérdokumentum és irodalmi szenzáció, egy nagy író hagyatékának felbecsülhetetlen része, melyet 2022-ben adtunk közre. A most megjelent Egymás tükörképei vagyunk címmel olvasható könyv egy különlegesen összeállított válogatás Lola naplóiból, mely kiegészül Márai Sándor naplósorozatának részleteivel, ezzel különleges élményt nyújtva az olvasónak. A páros napló Takáts Andrea színművész ötlete, aki a könyv alapjául szolgáló szövegeket egy Hegedűs D. Gézával közösen előadott színpadi produkcióhoz válogatta és adja elő töretlen sikerrel. Ezúttal az ötletgazda mesél a színmű és a könyv keletkezéséről.
Takáts Andrea írása a Nyugati tér blogon
Tizenkét évvel ezelőtt, Kassán tudtam meg, hogy léteznek a Lola naplók. A kassai Márai kiállításon minket kísérő hölgy mesélte, hogy Márai Ilona naplófüzetei a Márai-hagyaték részeként egy hajóládában érkeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
A több éve műsoron lévő Retikül – Női irodalmi szalon felolvasószínházi előadásaimban számos női szerző regényét, naplóját feldolgoztam már, és mikor tudomást szereztem a Lola naplók létezéséről, biztos voltam benne, hogy valamiképp ezt is színpadra szeretném majd állítani.
Amikor végre megjelent a kétkötetes Betűbe zárva, és olvasni kezdtem, úgy éreztem, a „Titkok könyve” tárult fel előttem. Az első, legerősebb benyomásom az volt, hogy mindenben, amiről Lola ír, akkor is benne van a férje, ha egy-egy adott bejegyzésében konkrétan nem is említi „Őt”. Kíváncsian kutatni kezdtem Márai naplóiban, hol találok olyan szöveget, amely párbeszédbe kerül a felesége által leírtakkal, ahol ő is említi Lolát (mindig csak így: „L.”).
Lola független, szabad személyiség volt, és ezt a szuverenitását mindig megőrizte. Nem a nagy író férjet szolgáló háttérfeleség, mégis a kettejük közös élete számára a legfontosabb. Teljes lényével ebben élt.
Lola nem publikálási szándékkal írt, számára a naplóírás önterápia volt, és orvosság a magány ellen. Nagyon őszintén beszél életük eseményeiről, az érzéseiről, az álmairól, kertelés nélkül leírja akár szélsőséges érzelmeit és véleményét is. És sok mindent elmond a férjéről, a közös életükről, kapcsolatuk hullámzásairól.
„Furcsa ez a mi egymáshoz kötöttségünk! Mindketten úgy szeretjük a kötetlenséget, a szabadságot, olyan ez a házasság, mint egy örök véd- és dacszövetség. Első perctől örök véd- és dacszövetség!” – írja.
Márai a többször is tudatosan újraszerkesztett naplóiban rejtőzködőbb, ritkán ír egyértelműen magánéletéről, nála sokkal ritkábban bukkan fel az „L.”, mint Lola napi bejegyzéseiben a férjére utaló egyes szám harmadik személyű névmás… De mindaz, amiről és ahogyan Lola ír, úgy világítja meg a férje sorai alatt-mögött rejtőző hol fájdalmas, hol örömteli eseményeket, érzelmeket, hangulatokat, mint egy erős reflektor. És az így „megvilágított” Márai-szövegek új jelentésrétegekkel is gazdagodtak. Egészen más úgy olvasni a Béke Ithakábant, hogy tudom: a regény írásakor Ulysses karakterével azonosuló író féltékeny gyanúsítgatásai miatt milyen szélsőségesen indulatos és a nevetségességig abszurd jelenetek zajlottak Lola és Sándor között. Vagy a San Gennaro vére gyönyörű sorai mögött tudni, hogy mindazok, akikről ír, valós személyek – szomszédaik, ismerőseik – voltak, hogy szinte minden regénybeli helyzet, esemény valóban megtörtént velük.
Forrás: Amerikai délibáb, Helikon Kiadó, Budapest, 2015
Aztán végigkövetni, hogy emigrációjuk új állomásán, New Yorkban milyen fájdalmasan élik meg mindketten azt az időszakot, amíg végül kínkeservvel megszületett ez a regény.
Mert az anyagi nehézségekkel küzdve is sok örömmel megélt három és fél év után kényszerből el kellett hagyniuk Nápolyt, a kedves délolasz embereket, a gyönyörű tájat. Azt a helyet, amit olyan nagyon megszerettek, ami e két regény megírására is inspirálta Márait, ahol a hazátlanság szorítása fel tudott engedni bennük, ahol a szerelmük is újra fellángolt. „Ezüst nászút – Nápoly, a csábító!” – írja ebben az időszakban Lola.
Azt különösen szépnek találtam, ahogy mindkettőjük naplóbejegyzéseiben újra és újra visszatükröződik, vagy csak halványan felsejlik a másik. Mintha Lola is, Sándor is a másik gondolataira, érzelmeire adna válaszokat, mintha valamilyen módon tükröződne a gondolataikban, érzéseikben, amit a másik érez és gondol. Így állt össze egy lüktető, rendkívül izgalmas élet képe, két független és szenvedélyes ember közös életének története.
Eldöntöttem, hogy a színpadon is így fogom őket megmutatni: együtt. Színpadi előadásban mindig a drámaiságot hordozó, erős energiájú jelenetek érdekesek, azok adnak dinamikát, tartják a figyelmet. Ilyen „jeleneteket” hoztam létre kettejük naplóbejegyzéseiből, a hol egymáshoz kapcsolódó, hol egymástól eltartó szövegekből összeállított párbeszéddel.
Amitől igazán izgalmas, különleges a színházi előadás-sorozat, és a szövegkönyvéből készült könyv, az az, hogy tudjuk, ez nem valaki más fantáziájából teremtett fikció, hanem két valóban élt emberről szól, tényleg az ő személyes történetük, az ő szavaikkal elmesélve.
Lola és Sándor kinyitják az ajtót előttünk, mi besétálhatunk az életükbe, és tanúi lehetünk mindennapjaiknak. Aztán beljebb invitálnak, és mesélnek nekünk magukról, egymásról, a házasságukról; múltjuk egy-egy darabja is felidéződik: kisfiuk, Kristófka halála miatti sosem múló fájdalmuk; családtagok elvesztése; régi szerelmi ügyek sebei is újra fájnak.
De mindvégig folyamatos jelen időben vagyunk, hiszen a nagyvilág történései és az aktuális lakóhelynek választott ország, város eseményei is hatnak az életükre; az évek alatt felnevelik örökbe fogadott gyereküket, Janikát; megélik a mindig mindannyiukra ható alkotói folyamatokat: a derűsebb napokat, mikor Sándor ír, és a válságokat, mikor nem tud írni. Lola mindig, minden élethelyzetben, minden pillanatban jelen van teljes lényével. Mi pedig végigkísérhetjük őket, tanúi vagyunk, ahogy telnek az évek, és megéljük annak a csodáját, hogy mindez igaz.
Így éltek egyszer ők: Lola és Sándor.
A Lola naplója előadás-sorozatot a KuglerArt Szalonban láthatják, Hegedűs D. Géza és Takáts Andrea szereplésével.