Náray Tamás Barbara című trilógiája A végzet és A találkozás után Az esély című regénnyel lett teljes. A könyv végén, a regényfolyam lezárásaként a szerző néhány kulisszatitkot is megoszt olvasóival, sorait most itt, a Nyugati tér blogon is közöljük.
„Akik nem emlékeznek a múltra, ismétlésre vannak ítélve.”
George Santayana
Hálával és el nem múló rajongással gondolok Jerger Krisztinára. Alig van nap, hogy ne idézném fel a hangját, a mosolyát, látom, ahogy csillogó kék szemmel belép a műterem ajtaján, és hallom, amint azt kérdi:
– Na, öregem, mutasd, hol tartasz?
Így szólított. Nagyon szerettem.
Majd megállt a kirakott munka elé, és azt mondta:
– Nagyon jó lesz!
– De hiszen ez már készen van!
– Akkor nézd meg alaposabban! – válaszolta.
És valóban. Volt mit javítani. Vagy a kompozíción, vagy az egyes rétegek összeolvasztásánál. Szigorú művészettörténész volt, és kérlelhetetlen, vallotta, hogy csak a legjobb képek kerülhetnek a kiállítóterem falaira.
Egyszer néhány hetet nálunk töltött Spanyolországban. Akkor ismertem meg a családja, pontosabban az édesanyja lenyűgöző történetét. Ahogy haladtunk előre az időben, a fejemben már készültek is egy regény fejezetei. Boldog volt, hogy emléket állítunk Barbara Sobolówna kivételes személyiségének. Jegyzeteltem, vázlatokat készítettem, míg végül körvonalazódott a teljes cselekmény.
Már majdnem elkészültem az első kötettel, amikor Krisztina súlyosan megbetegedett. A halálával nemcsak egy igaz barátot vesztettem el, hanem a támaszomat, a mentoromat is, azt az embert, akinek az egész festészeti karrieremet köszönhettem. Hónapok teltek el, mire a bánattól újra ecsetet vettem a kezembe, és akkor is azért, mert egyszer azt álmodtam, hogy veszekszik velem, amiért a festészetet nem folytatom. Azt mondta, hogy mindketten rengeteget küzdöttünk azért, hogy a tehetségemet kibontakoztathassam, szedjem össze magam, és vegyem tudomásul, hogy az élet ilyen. Igazságtalan. És azt is mondta, hogy legyek nyugodt, ő mindig tudja majd, hogy hol járok.
Közben töprengtem, mi legyen a regénnyel. Mert mindenképpen meg akartam írni. Csakhogy abban a változatban, amelyben eredetileg terveztük, hogy ő meséli el az életüket, már nem lehetett. Azonban lemondani mégsem akartam róla.
Hűen megtartottam Barbara alakját és vele együtt néhány családtagját bizonyos megtörtént események gyűrűjében, másokat pedig elhagytam, mert az engedélye nélkül nem vethettem mindent papírra, de amelyeket végül megtartottam, kiegészítettem a fantáziám segítségével. Nem tudom, Krisztinának ez így tetszene-e, de remélem, hogy igen.
Amikor az ember három kötetben kíséri figyelemmel a főszereplő életének alakulását, el is képzeli őt. S amikor megjelenik a valóságban, jelen esetben egy fotó segítségével, mely 1944-ben készült, s melyet ezúton köszönök meg dr. Jerger Andrásnak, izgalommal veszi szemügyre az olvasó: ilyennek képzeltem? Bízom benne, hogy igen. Természetesen minden kornak megvannak a jegyei és a szépségideálja, amelyre évtizedekkel később hatással lesz az a korszellem, amelyben élünk. De a jellem mindig tükröződik a külsőnkön. Barbara erős volt, okos, bátor, merész és különleges. Örülök, hogy megismerhettem, és örülök, hogy mostantól önök is ismerhetik.