Layla Martínez bosszútörténetének recsegő-nyikorgó kísértetháza veszedelmes hely, amely foglyul ejti egy család tagjait, nem hagyja őket továbblépni, szabadulni, hogy a falakon kívül éljenek. Azonban minél több időt töltünk olvasóként ebben a különös épületben, annál inkább úgy érezzük, hogy nemcsak gyötri, de óvja is lakóit ez a ház: a külvilágtól, a környező falusiaktól, a büntetlen bűnösöktől, akik legalább annyira rémesek, mint a bent leselkedő árnyak. Várnai Gina magyar fordításában megjelent a spanyol Layla Martínez első regénye, a Szú, egy lüktető, forrongó történet a következmények nélküli kizsákmányolásról, a gyűlölet fertőző hatásáról, meg persze a kóbor szellemekről, akik a sötétben a veszteségeinkről és fájdalmainkról sugdolózónak.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
Ez a bizonyos ház, amely a cselekmény központi helyszíne, valahol Spanyolországban, egy névtelen faluban található, a település szélén, egy kopár, elvadult részen épült. Mintha élő, lélegző entitás lenne, a folyosóit olykor köd lepi, falaiból harag és szánalom sugárzik. Habár az írói fantázia szüleménye, a fikció világában létezik, kötődik a valósághoz is: részben Martínez nagyanyjának otthona ihlette, amelynek titokzatos szobái és ódon szekrényei hasonlóan magukba zárták egy család több generációjának titkait, elhallgatott és elfeledett traumáit.
Martínez regénye elsősorban bensőséges, zaklatott hangú családtörténet, amelynek két elbeszélője a ház két jelenlegi lakója, egy idős nagymama és az ő fiatal unokája. A közös múlt, a felmenők sorsa a két főszereplő fejezetenként váltakozó, végig lendületes, izzóan feszült monológjából bontakozik ki.
A história szerint a kétes házat még a dédnagyapa építette a felesége számára. Úgy hírlik, a férfi a családját szegénységben, bebörtönözve tartotta, miközben abból élt, hogy magához édesgette a környék befolyásolható, kihasználható nőit, majd áruba bocsátotta őket. Végül a férfinak a spanyol polgárháború idején nyoma veszett, egyesek szerint valamelyik harcban eshetett el, de a rosszízű pletyka úgy tartja, hogy a ház „boszorkányai” gondoskodtak a becstelen, kapzsi dédnagyapáról, aki talán még mindig ott lehet a házban, vagy jobban mondva: eggyé vált a házzal.
A dédnagyapa eltűnése óta a férfiak jószerivel csak szállóvendégek a faluszéli lakban, ha el is jutnak valamelyik ottlakó nővel az esküvőig, sőt a beköltözésig, a ház előbb-utóbb felemészti őket. Így az örökös özvegységre ítélt nők, mivel csak magukra számíthatnak, többnyire a környék egyik vagyonos családjánál szolgálnak, elfogadva tőlük az alamizsnát, elviselve a megaláztatást. Egy sötét körforgás foglyai, az erőszak és a nélkülözés áldozatai, és a bennük rekedt fájdalmat, bosszúvágyat, fullasztó irigységet, mint valami mérgező kórságot, szüntelenül tovább örökítik egymás között.
„Azon az éjszakán, mikor anyám a habarccsal befalazta a nyílást, megértette, hogy az árnyak beléköltöztek. Már nemcsak a függönyök meg az ajtók mögül hallotta, hanem belül a mellkasában, a gyomrában érezte őket. Mikor fülét a hasamhoz tapasztotta, bennem is hallotta őket. Tudta, hogy minden nőben, aki ebben a családban világra jön, ott lesznek, behálózza a zsigereiket, és képtelenség lesz kitépni onnan.”
A Szú vad és dühös regény, helyenként nyers és vulgáris, és érezhetően áthatja a személyes kötődés. Ugyanakkor talán éppen a szerző érintettségéből nyeri azt az átható szenvedélyt, amely különlegessé teszi. Martínez elmondása szerint regényével nőrokonainak szeretett volna emléket állítani, hangot adni nekik, ha már életükben nem volt esélyük rá, az irodalom segítségével megkaphassák a saját igazságukat. Egy szimbolikus, megrázó és nyugtalan történetben szerette volna elmesélni, hogy miként élték túl a Franco-diktatúra rémtetteit, hogyan szenvedtek a szegénységtől és az osztálykülönbségektől, miként szőtte be életüket a misztikumhoz való babonás vonzalom.
Ugyanakkor a Szú több mint családtörténet, hiszen a ház elképzelt lakóinak sorsán keresztül egy mélyebb, szélesebb történelmi tablókép is kibomlik. Martínez a múlt feldolgozására, a sebek begyógyítására tesz kísérletet, és tematikusan kötődik a spanyol próza nagyjaihoz, Jaume Cabré, Javier Marías vagy Javier Cercas regényeihez. Azonban az sem véletlen, hogy a kortárs horrorirodalom egyik meghatározó tehetsége, Mariana Enriquez írt a kötet angol kiadásához méltatást.
Az argentin Enriquezhez hasonlóan Martínez is a valós és valótlan, evilági és túlvilági összemosásával kísérletezik, azzal, hogy miként lehet a társadalomban rekedt bűntudatot, a fájdalommá sűrűsödött haragot a horror eszközeivel, például sötét hangulatokkal, folytonos érzelmi elbizonytalanítással, szürreális és bizarr képekkel ábrázolni. És akárcsak Enriquez történeteiben,
a Szúban is mintha a valóság eltorzulna, felszíne felszakadozna, és mögötte láthatóvá válna egy irreális, túlvilági dimenzió. Ahonnan előjönnek a környék szellemei, a tetőn át bemásznak a házba, és leskelődnek, sugdolóznak, zajonganak, megtorlásra biztatnak.
De mi történik akkor, ha a ház lakói úgy döntenek, hogy hallgatnak is a bosszú hívó szavára? Ha elhiszik, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell fizetni a tetteiért? Akkor talán megszakad a lánc, véget ér a körforgás, megtisztul a rossz vér. Az otthontalan árnyak is felszívódnak, a ház is végre elhallgat, és a lakók végre szabadon nyugodhatnak.