Az amerikai Nemzeti Könyvdíj fordulatokban gazdag története
Turbulens időket élünk, egymást érik a botrányok a nemzetközi irodalmi porondon, és már meg sem lepődünk, ha egy-egy zsűritagot, vagy akár egész döntőbizottságokat elfogultsággal vádolnak. Meghökkentő eset volt, mikor 2023-ban Drew Barrymore-t nem engedték műsorvezetőként színpadra lépni az amerikai Nemzeti Könyvdíj (National Book Award) átadóján, mivel a színésznő korábban úgy döntött, hogy az Amerikai Írócéh sztrájkja ellenére is folytatja talkshow-ját. De pillantsunk rá, hogyan is alakult a Nemzeti Könyvdíj ellentmondásokkal és sikerekkel övezett története.
A Nemzeti Könyvdíjat minden évben amerikai szerzők által írt és amerikai kiadók által megjelentetett könyveknek ítélik oda. A nevezési listákat nemrég zárták le, az elismeréseket – ez több díjat jelent, köztük két életműdíjat is – novemberben adják majd át. Bár a kitüntetést elvileg a legmagasabb színvonalú alkotás kapja, a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Nem nehéz belátni, hogy a bírálók szubjektív ítélete, amelyet az adott kor kulturális elfogultságai is erősen befolyásolnak, mindig is kihatott a díjak eredményére. Nincs ez másképp a Nemzeti Könyvdíj esetében sem, és a különböző esztétikai és politikai szeszélyeknek kitett zsűrik ennek köszönhetően ugyanúgy tanúságot tehetnek prófétai jóstehetségükről, mint amennyire adott esetben elfogultak és tévedhetőek is lehetnek.
Az amerikai Nemzeti Könyvdíjnak tekintélyes múltja van. 2024. november 20-án ünnepli alapításának 75. évfordulóját.
Az irodalomtörténeti mérföldkő tiszteletére a The Washington Post a National Book Foundationnel karöltve arra kérte föl a korábban elismerésben részesített szerzőket, hogy egy esszében adják közre gondolataikat az elmúlt évtizedek során díjazott, illetve a shortlistről valamilyen oknál fogva lemaradt könyvek sorsáról. Viet Thanh Nguyen, a 2016-os döntős és a 2023-as hosszú listán szereplő szerző a The Washington Postban megjelent írásában az 1950-es évekre tekint vissza, és a kiválasztási folyamat érdemeit és elfogultságait taglalja. Viet Thanh szerint némely korábbi díjazott neve még mindig ismerősen cseng az olvasóknak, ám számos olyan szerző is van, akit már rég elfelejtettünk; sőt, az adott kor jelentős alkotói közül többek sosem részesültek a rangos elismerésben.
A Nemzeti Könyvdíjat az Amerikai Könyvkiadók Tanácsa (American Book Publishers Council), a Könyvgyártók Intézete (Book Manufacturers Institute) és az Amerikai Könyvkereskedők Szövetsége (American Booksellers Association) hozta létre 1950-ben, noha a díj hivatalosan 1936 óta létezett, a második világháború alatt szünetelt, majd újraalapították 1949-ben.
Az elismerés célja az volt, hogy a legszínvonalasabb amerikai irodalmat ünnepelje, és hogy a közönség figyelmét ráirányítsa a győztes alkotásokra.
A jelölési folyamat azzal kezdődik, hogy a könyvkiadók öt – szépirodalom, non-fiction, vers, ifjúsági irodalom, valamint műfordítás – kategóriában jelölik a gondozásukban megjelent köteteket. A győzteseket egy műfajonként külön-külön felkért, öttagú zsűri választja ki, az elismerés pedig egy 10 000 dolláros, vagyis mai reálértékén cirka hárommillió-hétszázezer forintos pénzjutalommal jár, amely mellé a nyertesek egy szobrot is kapnak.
Az 1950-ben megrendezett első díjátadón az 1949-ben megjelent műveket ismerték el: Nelson Algren Az aranykezű férfi (The Man with the Golden Arm) című műve nyerte a szépirodalmi, Ralph L. Rusk munkája, a Ralph Waldo Emerson élete (The Life of Ralph Waldo Emerson) kapta a tényirodalmi, William Carlos Williams Válogatott versei (Selected Poems) pedig a költészeti díjat.
Azt gondolnánk tehát, hogy a Nemzeti Könyvdíjat megkapni komoly megtiszteltetés, még sincs mindenki tőle a könnyekig meghatva. Számos szerző nem igazán tud mit kezdeni a neki ítélt kitüntetésekkel, sőt, vannak, akik kifejezetten idegenkednek tőlük. John O’Hara, a korábbi díjazottak egyike, aki 1956-ban Ten North Frederick című művével nyert, tréfásan Nemzeti Vérdíjnak (National Book Reward) nevezte az elismerést. Az 1951-ben költészeti díjat nyert Wallace Stevens pedig úgy fogalmazott: „a díjaknak és kitüntetéseknek semmi közük a költő valódi életéhez. Nem tekintheti őket igazi elégtételnek, hiszen egy költő számára nem létezhet más elégtétel, mint a költészet maga”. Ugyanebben az évben William Faulkner, aki összegyűjtött elbeszéléseiért (Collected Stories of William Faulkner) kapta a szépirodalmi díjat, úgy fogalmazott, hogy az írók „kudarcra vannak ítélve”, mert amit a külvilágban elérnek, az soha nem felel meg legbensőbb törekvéseiknek.
A Nemzeti Könyvdíj történetét komoly presztízse ellenére vitriolos kritikák és heves viták övezték, és az elfogultsággal és kirekesztéssel kapcsolatos vádak olykor-olykor beárnyékolták a hírnevét. 2023-ban például Drew Barrymore-t nem engedték műsorvezetőként színpadra lépni az amerikai Nemzeti Könyvdíj átadóján, mivel a színésznő korábban úgy döntött, hogy az Amerikai Írócéh sztrájkja ellenére is folytatja a talkshow-ját, ez pedig sokak szemében a szakszervezeti szolidaritás aláásásának minősült.
A díjjal kapcsolatos viták azonban nem ma kezdődtek. Az 1950-es és 1960-as években például azért kritizálták, mert a díjazottak között túlsúlyban voltak a fehér férfiak. Az alapítvány azóta összehangolt erőfeszítéseket tett a probléma megoldására, amennyiben diverzifikálta a bírálóbizottságokat és szélesítette a felterjesztett művek körét. A következő évtizedekben a díj hatókörét fokozatosan szélesítették. Az 1960-as és 1970-es évek Amerikájában zajló társadalmi változások már a díjjal elismert szerzők listájának összetételében is kezdtek tükröződni. Ezekben az években a Nemzeti Könyvdíjat számos, a polgárjogokkal, a vietnámi háborúval és más égető társadalmi kérdésekkel foglalkozó műnek ítélték oda. A nyertesek közé tartozott például Norman Mailer Az éjszaka seregei (The Armies of the Night) és William Styron Sophie választása (Sophie’s Choice) című regényei, melyek a kor viharos hangulatát örökítették meg.
A fent idézett Viet Thanh Nguyen szerint a korábbiakban elismert írók közül olyan kiváló tehetségek részesültek a kitüntetésben, mint William Carlos Williams, Bruce Catton, Theodore Roethke, Katherine Anne Porter, Edward Seidensticker, Flannery O’Connor, Lewis Thomas vagy Madeleine L’Engle, ugyanakkor más, jelentős szerzőket, mint például Jack Kerouac és Isaac Asimov, a maguk korában teljességgel figyelmen kívül hagytak, ezzel rávilágítva arra a tényre is, hogy az olyan műfajok, mint például a science fiction, régóta alulértékeltek.
Az utóbbi években a Nemzeti Könyvdíj még tovább fejlődött, és a szervezők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a sokszínűségre és a társadalmi reprezentációra. A kategóriák bővültek az ifjúsági irodalomnak (1996-ban) és a műfordításnak (2018-ban) járó díjakkal, ez pedig szintén aláhúzza a kortárs amerikai irodalomban megjelenő hangok és történetek sokféleségét.
A 2023-as díjátadó mindezt híven példázta olyan nyertesekkel, mint Justin Torres Blackouts című műve és Stênio Gardel Megmaradt szavak (The Words That Remain) című alkotása műfordítás kategóriában.
Az elmúlt évtized története azonban bizonyos társadalmi előítéletekre is rávilágít. Eddig csupán két fekete író, James Baldwin és Ralph Ellison került a döntőbe, míg az amerikai zsidó írók, akik a holokauszt után fehér amerikaiakként amolyan „feltételes elfogadásban” részesültek, nagyobb százalékban képviseltették magukat. Ez az elmozdulás is mutatja a személyes identitás és az írói érdemek összetett kölcsönhatását. A Nemzeti Könyvdíj döntősei ma már lényegesen sokszínűbbek. Egyre több nő, nem-bináris személy és színes bőrű író kerül a jelöltek és a díjazottak közé, ami szöges ellentétben áll az 1950-es évek túlnyomórészt fehér, férfi és heteroszexuális döntőseivel. Ez az új perspektíva egy befogadóbb irodalmi tájképet mutat, bár heves vitákat is szít a művészi érdemek és az identitásbeli sokszínűség közötti egyensúlyról.
Ahogy korábban említettük, a műfordítókat is elismerik Nemzeti Könyvdíjjal (National Book Award for Translated Literature). A napjainkban átadott díjnak azonban volt előzménytörténete. Korábban – 1967 és 1983 között – nem volt feltétel, hogy kizárólag élő szerzőt díjazzanak (így kaphatott díjat Casanova történeteinek vagy Charles Baudelaire verseinek fordítója is), viszont csakis szépirodalmi munkák közül választott a zsűri. A 2018-ig eltelt néhány évtizednyi szünet óta megváltozott a kiírás, immár szépirodalmi és tényirodalmi alkotások egyaránt nevezhetők, a feltétel az, hogy az adott mű kiadójának székhelye az Egyesült Államokban legyen, a jelöléskor a szerző és a fordító is élő személy legyen, de esetükben nem követelmény az amerikai állampolgárság. Eddig egyetlen magyar szerzőként Krasznahorkai László és fordítója, Ottilie Mulzet vehette át a díjat a Báró Wenckheim hazatér (Baron Wenckheim’s Homecoming) című kötetének amerikai kiadásáért.
Fontos megemlíteni, hogy a Nemzeti Könyvdíj ceremóniáin két életműdíjat is átadnak. Az elismerést kezelő Nemzeti Könyvalap (National Book Foundation) olyan alkotóknak adományozta az amerikai irodalomhoz fűződő kiemelkedő hozzájárulásért járó kitüntetést (Medal for Distinguished Contribution to American Letters), mint Toni Morrison, Philip Roth vagy legutóbb Rita Dove. Az amerikai irodalmi közösségnek nyújtott kiemelkedő szolgálatért járó díjjal (Literarian Award for Outstanding Service to the American Literary Community) tavaly Paul Yamazaki munkásságát ismerték el, aki több mint ötven éve a City Lights Booksellers & Publishers vezető könyvkereskedője.
A Nemzeti Könyvdíj története tehát az amerikai irodalom és kultúra folyamatos alakulásáról tanúskodik. Az 1950-es megalapítástól kezdve az odaítélt elismerések a különböző hangok és műfajok széles skáláját ölelték fel. Miközben továbbra is alkalmazkodik az állandóan változásban lévő irodalmi környezethez, a Nemzeti Könyvdíj változatlanul az Egyesült Államok irodalmi teljesítményének és kulturális jelentőségének fontos fokmérője marad.