A hatvanas évek kezdetén úgy tűnt, beköszöntött az állati elme (különösen az emberszabásúak és a delfinek intelligenciája) kutatásának fénykora. Sorban alakultak az amerikai kutatóintézetekben, illetve egzotikus országok dzsungeleiben és tengerparti defináriumaiban dolgozó kutatócsoportok, amelyek eltökélt célja volt annak bizonyítása, hogy a főemlősök és a cetfélék az emberrel összemérhető intelligenciával rendelkeznek. Az egyik leghíresebbé (vagy inkább leghírhedtebbé) vált kísérlet a Virgin-szigeteken zajlott: delfineket próbáltak angol nyelvre tanítani. Ez a mai szemmel indokolhatatlan erőfeszítés adta Audrey Schulman Delfinház című regényének alapját. A könyv fikciós történetet mesél el, de annak számos eleme valós eseményeken és a delfinek valós képességein alapul.
Dr. Molnár Csaba etológus, tudományos újságíró írása a Nyugati tér blogon
A sajtó imádta ezeket a kutatókat, hiszen csodálatos állatokkal foglalkoztak, sokszor csodálatos környezetben. Kísérleti alanyaik vélt vagy valós képességeit látva az újságolvasókat az a végtelenül megnyugtató tudat tölthette el, hogy az ember mégsincs egyedül a világban, mégis vannak rajtunk kívül értelmes lények a földön (ez a szorongás a fő motivációja a földön kívüli intelligencia keresésének is). Az állati és a földön kívüli intelligencia kutatása a finanszírozó szervezetek gondolkodásában is összekapcsolódott: ezért voltak főemlős- és delfinkísérletek, amelyeket a NASA szponzorált (ahogy azt a Delfinház kapcsán hamarosan látni is fogjuk).
Ilyen körülmények közepette semmi meglepő nincs abban, hogy a mindenáron pozitív eredményt (valamint az ezzel járó elismerést és pénzt) sóvárgó kutatók sokszor túlléptek a határon. Egyre inkább megalapozatlan ígéreteket és kijelentéseket tettek, illetve a vágyálmaikban szereplő állati képességek kimutatása érdekében egyre szélsőségesebb helyzetekbe kényszerítették az állataikat. Sajnálatos módon, a sok értékes kutatást háttérbe szorítva, ma már jószerivel csak azokra az állati viselkedési kísérletekre emlékszünk a hatvanas évekből, amelyekről mai tudásunkkal nemcsak az jelenthető ki egyértelműen, hogy már a hipotéziseik is szánalmasak voltak, hanem az is, hogy a modern kutatásetikai szabályok értelmében állatkínzásnak minősíthetők.
Ez az időszak egybeesett a környezet- és állatvédő mozgalmak szárba szökkenésével, és így a biológia e két merőben új területe gyorsan összekapcsolódott. Az állatvédők azzal érveltek céljaik morális indokoltsága mellett, hogy az általuk óvni próbált lények az emberrel összemérhető intelligenciával rendelkeznek. Így erkölcstelen őket fogságban tartani, elpusztítani természetes élőhelyeiket, illetve őket bármilyen szenvedésnek kitenni. Vagyis úgy tűnt, hogy a (nyugati) világ korszelleme véglegesen a „haladó” attitűdöt tette magáévá.
Eközben azonban az emberi társadalmak belső működése még nem sokat változott – vagyis az emberek indulatai és előítéletei sem. Bár a legtöbb területen lebontották a nők érvényesülését gátló explicit kerítéseket, az üvegplafonon egy apró karcolást sem sikerült ejteni. Igaz volt ez az élet megannyi aspektusára, a politikától a művészeteken keresztül a tudományig. Szinte nem találni olyan kutatónő által írt memoárt, amelyben ne idéznék fel a pályafutásuk kezdetén őket ért nemi diszkriminációt (jó példa erre Meg Lowman A nyolcadik kontinens című visszaemlékezése).
A Delfinház című regény is a főhőst, Corát körülvevő maszkulin közeg bemutatásával indul: a pincérként dolgozó nő részben emiatt dönt úgy, hogy hátrahagyva addigi életét, elutazik az Amerikai Virgin-szigetekhez tartozó St. Thomas szigetére, de a férfiak szexizmusa persze ott is ugyanúgy jelen van, mint akkoriban mindenhol. Cora hallássérült, de egy véletlen folytán ráeszmél, hogy a víz alatt jobban hall, és ezáltal könnyebben képes kommunikálni a delfinekkel.
A tengeri emlősökkel kialakított ösztönös kapcsolatára felfigyel a szigeten dolgozó egyik biológus is, aki egy delfináriumban próbálja beszédre tanítani a fogságban tartott állatokat.
Cora csodálatos személyes kapcsolatot, sőt barátságot alakít ki az intézet delfinjeivel, főként egy Junior nevű fiatal hímmel. Az elkövetkező hetek során a nő előtt feltárul, hogy ezek az állatok mennyire intelligensek, mind kognitív, mind emocionális értelemben. Remekül értelmezik a környezetük összefüggéseit, kifinomultan igyekeznek kommunikálni mind egymással, mind az emberekkel, és letaglózó érzelmi szenvedést élnek át, ha elszakítják őket egymástól. Corának azzal is szembesülnie kell, hogy a kutatást vezető férfiak különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül okoznak szenvedést az állatoknak, ha rövidlátó érdekeik úgy kívánják. Ugyanakkor az ő viszonya is ambivalens a delfinekkel, hiszen neki is fontos, hogy sikeres legyen a kísérlet (vagyis megtanuljanak beszélni), és ezért ő is elfogadja az állatok bizonyos mértékű kényszerítését.
A kutatók végül – frusztráltan, hogy a kutatás nem képes gyors eredményeket felmutatni – úgy döntenek, hogy összeköltöztetik Corát és Juniort egy közös (félig víz alatti) lakásba, hogy a nő a nap 24 órájában kommunikálhasson vele, és nyomon követhesse fejlődését. Ez még szorosabbra fűzi a köteléket a delfin és az ember között, de egyre nyilvánvalóbbá válnak a mélyben rejtőző alapvető ellentétek is. A történet egyszerre felemelő és vészjósló, főként ha ismerjük a regény alapjául szolgáló valós kutatássorozatot, ami a modern biológia egyik legnagyobb botrányaként vonult be a köztudatba.
A szerző, Audrey Schulman a regénybeli Corát Margaret Howe Lovattról mintázta. Lovatt valóban St. Thomason élt, ahol bekapcsolódott John C. Lilly idegtudós delfinkutatásaiba, aki a NASA és az amerikai haditengerészet pénzéből valóban beszédre próbálta tanítani a palackorrú delfineket. Felépített egy Delfináriumnak nevezett kutatókomplexumot, amelyben valóban volt egy félig vízbe merülő lakrész, ahová beköltözött Lovatt, hogy egy Peter nevű delfint képezzen a beszédre.
Lilly és Lovatt különböző módszerekkel próbálták rávenni az állatokat, hogy utánozzák az emberi beszédhangokat. A nő megpróbálta úgy tanítani Petert, ahogy az anya tanítja beszélni gyermekét, és úgy tűnt, nagyobb sikereket ér el ezzel, mint a konvencionális állattréningelési módszerekkel. Egészen addig nem volt különösebb gond (azon kívül, hogy az egész alapfelvetés légből kapott, és mai szemmel nevetséges), amíg Peter nem lépett serdülőkorba. Ekkor kezdődtek azok a folyamatok, amelyek hallatán a szívéhez kapna a tudományetika legalapvetőbb jelenkori szabályait betartó minden kutató. Ez az állatkísérlet végérvényesen megpecsételte Lovatt tudományos pályafutását: a közvélemény elítélte, a szakma elfordult tőle, soha többé nem vehetett részt komolyan vehető tudományos kutatásban. Lilly reputációja is megsínylette a sok szempontból félresikerült St. Thomas-beli kísérletet, de az őt ért károk meg sem közelítették azt, amit a nőnek kellett átélnie.