„Zehu: »ez van, kislányom, ezen már nem változtathatunk«” – írja egy anya a lányának Tel-Avivból Budapestre. Forgách András az eredetileg Zehuze címmel 2007-ben megjelent regényét az Élő kötet nem marad 2015-ös megjelenése után gyökeresen átdolgozta, így született meg a Zehu. Ebben a nagylélegzetű levélregényben harminc éven át követhetjük nyomon egy Palesztinában letelepedett, majd a történelem viharai által kettészakított család drámai történetét, miközben árnyalatokban gazdag tónusokkal feslik fel előttünk a 20. századi világtörténelem.
Forgách András exkluzív műhelynaplója a Nyugati tér blogon
Ahhoz, hogy meg tudjak írni akármit, látnom kell magam előtt a távolban. Nem tudom, hogy pontosan mit, de látnom kell, mert az, amit írok, először sohasem szavakban jelenik meg előttem, hanem valamilyen nagyon erős érzet formájában. Lehet az egy szín, lehet az egy árnyék, lehet az egy térélmény, lehet egy arc, egy érintés vagy különös hang.
Amikor megláttam ezt a történetet, ölemben a dosszié nagyanyám kék és zöld légiposta-borítékjaival, egy széles, szakadatlanul áramló folyó hullámait láttam magam előtt. Éppen huszonkilenc éve, tíz évvel anyám halála után kezdtem olvasni ezeket a pontosan huszonkilenc éven át hetente hozzánk érkező leveleket, amelyek a lakás legváratlanabb pontjain bukkantak föl, ormótlan műbőr táskákból, cipősdobozokból, szekrények mélyéről kerültek elő, vagy reklámszatyrokba tömve ezer más irattal együtt. Hetekig tartott, amíg sikerült őket időrendbe rakni, és aztán két hétig tartott, amíg végig tudtam olvasni őket. Csak jöttek és jöttek, ahogyan a folyó, mindig egy irányból.
Az irodalmi lapok szerkesztői kifejezetten kedvelték ezeket a részleteket. Ha kértek írást, mindig a Zehuzéból kértek, és egészen könnyű dolgom volt, mert egyszerűen levágtam valamennyit a folyamatosan készülő anyagból egy virtuális ollóval: valósággal ömlött belőlem a szöveg, a családom története egy öregasszony szemén keresztül. Különböző éveket írtam meg, teljes összevisszaságban, ha valamelyik erős emlékem felbukkant az árból. Rögtönöztem, mint egy jazz-zenész. És közben kibomlott, az időben, egy család teljes története. De amikor össze akartam fűzni ezeket a látszólag egymásra következő éveket, és azt hittem, pofonegyszerű lesz, hát egyáltalán nem illettek össze. Ezért jöttem annyira zavarba, amikor váratlanul elérkezett a regény leadási határideje – pedig elővigyázatosan nem kötöttem szerződést a kiadóval, hogy megőrizzem a szabadságomat –, de mert tudtomon kívül más könyvek megjelenését kockáztattam volna, mert egy csomagban pályázott velük akkori kiadóm, Morcsányi Géza, mégis elérte, hogy egy év rendkívüli haladékot kapjak. Ez az év olyan volt, mint egy ámokfutás, napi huszonhárom órában a gépnél ültem, és nem voltam biztos benne, hogy sikerül valaha is a végére jutnom. Egy barátom azt tanácsolta, hogy sorozat formájában jelenjen meg. De ezt nem tudtam elképzelni. Tudnom kellett, hogy mi lesz a vége. Amikor pedig mégiscsak eljutottam a vélt befejezésig, első szerkesztőm, Dávid Anna, aki ilyen szövegömlennyel még nem találkozott, felhívta a figyelmemet rá, hogy esetleg jó lenne, ha lenne vessző és pont a szövegben, mert ő ebből napi pár oldalt tud csak elolvasni, pedig ez a foglalkozása, illetve, halkan, azt javasolta, hogy érdemes lenne ezt a vadul áradó folyamot bekezdésekre bontani. Így tanultam meg azt, hogy mi a bekezdés, és hogy miért van szükség rá.
Amikor végül a Zehuze 2007-ben megjelent, azt hittem, ezzel végre le is tudtam a családom történetét, és fordulhatok más témák felé. Egészen 2014-ig ezt hittem, amikor egy telefonhívás nyomán arról értesültem, hogy az egyik családtagom úgymond hálózati személy. Aki a Zehuze két főszereplője közül az egyik.
Váratlanul helyére került az egyik legfontosabb puzzle-darabka. Meg tudtam írni egy olyan könyvet, amelyben anyám egész alakjával szembe kellett néznem. Ekkor írtam meg az Élő kötet nem marad című könyvet, nagy titokban, véres verítékkel, bátran élve a fikció és tények összekapcsolásával. A könyvem iránti nagy nemzetközi érdeklődés után Sárközy Bence fölvetette, hogy jó lenne újra kiadni a Zehuzét. Örültem is neki, meg nem is. Mert tudtam, hogy nem maradhat olyan formában, ahogyan először kibukott belőlem, és azt is tudtam, teljesen lehetetlen vállalkozás egy regényt újraírni. De végül mégis ez történt. Nem azért, mintha magyarázatot kerestem volna a dolgokra, nem, engem egy (tetszőleges) család különös mítosza érdekelt, ahogyan kiterül az időben, az esetleges és a végzetszerű találkozása egy boncasztalon. És az Élő kötet megírása során még egy csomó mindenre rájöttem, főleg arra, hogyan lehet egy könyvben a figurákat úgy megformálni, hogy folyamatosan épüljenek, miközben nem kell feladnom a megformálás természetességét. És hogyan kristályosodnak ki az alakok, a történetek.
Tanultam a regényírást, tanultam magamat.
Így amikor végül nekiláttam újra a könyvemnek, nem maradt meg eredeti formájában a Zehuze egyetlen mondata sem. Egy bekezdés egy mondat. Minden bekezdés ritmusa megváltozott, új szereplők, új nevek, új szavak bukkantak föl, mint szigetek, zátonyok a folyótól körülölelve, a képzelet sugallta vadonatúj epizódok, új összefüggések villantak fel. Ennek a technikáját is az Élő kötet nem marad írása közben tanultam meg. Hogy mindent szabad, amit a belső képzelet sugall. Mindennek újra a nyomába eredtem, legépeltem a teljes családi levelezést, mely kétszer olyan hosszú lett, mint maga a Zehuze, átbúvároltam újra a múlt század történéseit és irodalmát a negyvenes és a hetvenes évek között. Mindennek utánamentem, ami a megírás utolsó hajszolt évében olykor csak kósza ötletként bukkant föl. Nagy szerencsémre az évezred végére az izraeli történetírás is felnőtt, és propagandaízű könyvek helyett megkezdődött a valódi tények feltárása. Szétszedtem és újra összeraktam minden egyes mondatot. Címet kaptak a fejezetek. A címek sora elmondja a regény szerkezetét. Családfát rajzoltam.
Mindeközben a könyv zenei előjegyzése – fúga, belső monológ, sodródó törmelékek, napfelkelték és napnyugták, hámszín és hóesés –, a közlésvágyon és kérdéseken átsütő tehetetlenség, a szöveg eredendő nyitottsága, spontaneitása megmaradt. Kezdetnek kihúztam belőle négyszáz oldalt (ebben Nagy Boglárka, a mostani szerkesztőm, ötleteivel és rálátásával nagy segítségemre volt), később visszaírtam, egészen máshol, egészen másként, egészen máshová, háromszázat. Volt egy új fejezet, ami mindenestül kimaradt, és ha minden igaz, ebből lesz a trilógia utolsó része, a Papa. Mindezt csak azért írom le, mert
minden látszat ellenére, a Zehu nem az előző könyv„átdolgozott kiadása”, nem: a Zehu egy teljesen új könyv, még akkor is, ha vannak a két világ között bizonyos egyezések és átfedések.
A „zehuze” héberül azt jelenti, „Ez van, ezt kell szeretni, c’est la vie”, így inti újra meg újra az anya a lányát, hogy fogadja el, amit a sors rá mért, és úgy álljon helyt. A „zehu” viszont ennél rátartibb, keményebb, szigorúan odacsap. A Zehu annyit tesz: „Ez van.”
Tébolyító és boldogító vállalkozás volt ezt a könyvet írni, újra megírni, átvágtatni gyermekkorom, szüleim, nagyszüleim gyermekkorának kietlen gyönyörű tájain, és végigélni, ahogyan az az idő, egy család folyton változó, alakuló képében, újra feltárul és kibomlik csodálkozó szemeim előtt.
A nyitóképhez Máté Péter szerzőportréját használtuk fel.