Ha kiszállítják Tolnai Ottó a Wilhelm-dalok című könyvét és vele az összes szereplőt, akikről a versekben olvashatunk, előbb-utóbb kényelmetlen helyzetben találjuk magunkat.
Borsik Miklós könyvajánlója a Nyugati tér blogon
Wili az elmegyógyintézetbe, a tanyára, forró kátrányba, testnyílásokba vezet minket, ezek világát úgy mutatva be, hogy kísérletezés és kísértés együtt járását érezhessük át. A falu bolondjának mesterkedései művészeti akciókra is emlékeztetnek, maga a figura pedig kísértetiesen olyan költőkre, művészekre, akiket nem nyilvánítottak fogyatékkal élőnek, legfeljebb ezzel rokon értelmű kifejezéssel illettek. Bár ezt, reméljük, nem hallotta senki. Vagyis máris a tanúskodás, a tanúsítás problémájánál járunk, ami mindig fontos, ha az a kérdés, kitől tervezünk távolságot tartani mint rendellenes személytől, illetve hogyan izolálnánk őt a társadalomban:
a birkanyíró ollót vágta utánam
én majd a gombos végű répahányó villával
csapom arcon
úgy néz majd ki aztán
mintha börtönrács mögül leskelődne
– olvassuk a dilinyós szemet szemért elv egyik találó képét, és ez nemcsak azt a gondolatot sűríti, miszerint a másik rabsága rögtönözhető, és az erőszak nyomai körülzárhatnak akkor is, ha tényleges elkülönítés nem történt.
A sorok Tolnai Ottónak ahhoz az ambíciójához is kapcsolódnak, hogy az agressziót úgy mutassa be, mintha a szépség kedvéért létezne. Vagy legalábbis vele szoros összefüggésben.
Ezért történhet, hogy a körömágy véraláfutását úgy kapjuk vissza a Wilhelm-dalokban: „kimanikűrözött a cölöpverő”, amikor „rázuhant a kezemre”. Ezért van, hogy ha a fa a végét járja a Gyökérrágó című kötetben (1986), akkor talán a harkályok kedvéért, mert „e / zeregy lukú furulyát fúrnak” majd, „hangszert építenek”, mintha „még élőt mentené / nek és nem csak egy hullából huzigáln / ák a hosszú kukacokat”. Ezek mégsem körmönfont eufemizmusok, inkább arról van szó, hogy a brutalitás kidekorálja az életünket, miközben pusztítja a díszlettervezőket, ha a csoportjukba kivételesen bárkit besorolunk. Itt a „megszépítés” azért sem lenne jó szó, mert a kegyetlenség kegyetlenségének tűnhet, hogy a szörnyű, a taszító és az ezekkel rokon tapasztalatok általában megengedik, hogy a szépséget is lássuk általuk és bennük. Átlényegülhetnek, bármilyen katasztrófáról, fájdalomról legyen is szó. Van ebben valami érzéketlen tolerancia, akár Wili egy másik bosszúállás-szekvenciájában:
amikor az ujjamat dugdostam be
akkor is megvertek
csökönyös
amikor a söprűnyelet
amikor a sörösüveget dugdostam be
akkor is megvertek
azt mondják csökönyös
a bikát most én büntettem meg
lekaptam a csökit a sarlóval
De mi ebben a szép? Ezt kérdezhetné, aki úgy látja, eddig csak a befogadás kényelmetlenségét igazoltam. Szerintem szép például a Wilhelm-dalok hálózata, ahogy a „dugdos” ige helyet kap benne, mert Wilit ezen a ponton összekapcsolja azokkal, akik „a zsilettpengéket eldugdossák” előle, vagyis szintén szívesen dugdosnak, pedig azt hihetnénk, hogy „különbek”. Ugyanez elmondható Misóról is, ha „bedug a Misó vagy az adorjániak egy ketrecbe / és kiszállít szépen a varangyokkal”. Vagyis ha a biztonság kedvéért tárgyiasítanánk valakit, vagy állatsorba helyeznénk, azt érdemes tisztázni, hová dugjuk. (Az „űrbe-feldugott fejű” Lintner Gyuri hasonló eset, egy másik „lángelme-hülye”, aki cipő nélkül szaladgál Juhász Ferenc Halott feketerigójában [1985], ezért olyan a talpa, „mint a barna lapostégla asztalosenyv, mielőtt fazékban / fölolvasztják”. Juhász úgy mutatja be a halmazállapotok varázsának és a kétkezi munkának az összefüggéseit, az őrültet, a bolondot, Terikét, a „flórharisnyás zsiráfot”, hogy több ponton kapcsolható Tolnaihoz.)
Közben pedig az olvasó is leskelődővé válik, mint a répahányó villával arcon csapottak, ahogy ennek Tolnai több könyvében komoly szerepe lesz – például A tengeri kagyló című regényben (2011), ahol a gyerekek kukkolásperformanszait követhetjük nyomon a könyv fedezékéből –, hogy a műélvezet gyanúba keveredjen. Vagyis: bár nem állítható, hogy „CSAK A KÉNYELMETLENSÉG VOLT VALÓDI” (Erdély Miklós: Antiszempont, 1970–71), biztosan valóságos tapasztalat számomra, hogy az olvasás öröme nem függetleníthető Wili mentális betegségének kifigyelésétől. Ugyanakkor sem a szerző, sem az olvasó nem bizonyul trollnak, és átfogó kárörömről sem beszélhetünk, noha Wili különleges látásmódjának hozadékai azt sem indokolják, hogy az abnormalitást kizárólag értéktöbbletként könyveljük el.
Ezt tényleg nem tehetjük, a „rokokó halott, mondják a bokorban”, ahogy Nemes Z. Márió írta (A hercegprímás elsírja magát, 2014), mohóságot és könyörtelenséget sejtetve, azokét, akik beköltöztek a susnyásba hosszabb-rövidebb időre. Ez a Wilhelm-dalokból is ismerős lehet, ugyanakkor a bokor maga a rokokó, ágai, virágzata, levelei túladagolt finomságával, bármi zajlik ott. A Rokokokokó (1986), az Agyonvert csipke (1969) és Tolnai más kötetcímei is ezt a kettősséget hordozzák. Nem csoda, hogy Wili így beszél a növényzetről:
egyenkint megcsókolom
a fűszálak ezüstporos kis kardját
úgyis mindig azt szerettem volna
azt és nem ganézni dögöt nyúzni
azt és nem hegyes karókkal átverni
a föld puha szívét
azt szerettem volna egyenkint megcsókolni
a fűszálak poros játékkardját
mindig azt szerettem volna csókolgatni a harmatban
a kamilla tágra meresztett csöpp sárga szemét
Itt már az is nyomon követhető, ahogy a természet válik voyeurré, kamillatekintetűvé. Másfelől, persze, felvetődik, hogy maga Wili mennyire lehet a természet része, ha másként nem, legalább úgy, hogy hüllő lesz. Ez viszont olyan vágy marad, amelyik az erotikus szerelmi költészet emlékezetes változatában ölt alakot. A vallomás 32 évvel az első Wilhelm-kiadás után is innovatívnak hat:
ha nekem is mindig újra nőne a farkam
mint az ezüsttokájú gyíknak
ezt ottfelejteném
ott
a hullala julcsa lába között
Érdemes tehát igénybe venni a GLS szolgáltatását, annál is inkább, mert kizárt dolog, hogy Wili „le találta vágni a fütyürüjit”, hogy mellékelje nekünk. Csak egy remek könyv lesz a csomagban.
A nyitóképhez Gálos Viktor és Máté Péter portréját használtuk fel.