A napokban jelent meg a Dlöf alkonya, Bartók Imre első ifjúsági regénye, mely egy szépirodalmi igénnyel bemutatott, egyedi világot tár az olvasó elé, amelyet Krizbo különleges, hangulatteremtő illusztrációi tesznek igazán kivételessé.
Bartók Imre exkluzív műhelynaplója a Nyugati tér blogon
„Veszélyes dolog kilépni az ajtón, csak rátérsz az útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.”
Sokunknak vannak emlékei arról az elvágyódásról, amely Gandalf Bilbóhoz címzett atyai szavaiban oly emlékezetes megfogalmazására talál; a kettősséget mi sem fejezi ki jobban, mint hogy ezek a sorok éppen annyira olvashatóak intelemként, mint bátorításként. Talán az sem véletlen, hogy éppen a romantika nyelvén – németül – létezik a honvágy mellett a távolba vágyás szava: Fernweh; akár egy sóhaj. Minden mese így kezdődik, de így kezdődnek a mítoszok is, a hőst ugyanakkor sokszor nem önmagában a kalandvágy, hanem a szükség, valamilyen közelgő veszedelem vagy egy elodázhatatlan feladat penderíti ki otthonából (Bilbó szerencsés: neki is feladata van, ám azt a legnagyobb örömmel vállalja; Frodó viszont muszájból cselekszik). Odüsszeusz például nem akart háborúba menni, még őrültnek is tettette magát, de hiába, és miután Trója alatt harcolt, nem a dicsőség járt az eszében, hanem az, hogy mikor térhet haza.
Sokszor töprengtem ezen a kettősségen: maradni vagy menni. A klasszikus fantasyk, legyen bármilyen komor is későbbi cselekményszövésük, kiindulópontjukban sokszor egy idealizált, harmonikus(nak tűnő) fantáziavilágot állítanak elénk: a Megyét, egy boldog szigetet, védett gyermek- vagy ifjúkort. Olyasmit, amit jó megőrizni, és ahová jó visszatérni. De vajon létezik, létezhet-e egyáltalán ez az őseredeti állapot? Hogy lehetséges, hogy amíg Frodó elképzelhetetlen veszélyek között kockáztatja életét, a szomszédai talán még azt sem vették észre, hogy elhagyta az otthonát?
Bennem is sok-sok éve él a sóvárgás, hogy megmerítkezzek egy ilyen világban, amely egyszerre kitalált és ismerős, fenyegető és otthonos, és amelynek, legalábbis reményeim szerint, éppen az a sajátossága, hogy lakói maguk is folyamatosan ezeken a kérdéseken töprengenek. Valóság egyáltalán népünk ködbe vesző múltja? Hihetünk a régiek történeteiben, igaznak fogadhatjuk el azokat, vagy lehetséges, hogy csupán egy jóval komorabb igazság elleplezésére szolgáltak – arra, hogy menthetetlenül egyedül vagyunk? De még ha így is van, lehetséges, hogy ennek az egyedüllétnek a megtapasztalása szükséges ahhoz, hogy igazán eltaláljunk a másikhoz?
A most megjelent Dlöf alkonyában olyan hősöket szerettem volna teremteni, akik számára a körülöttük lévő világ megrendülése kis túlzással csupán díszlet egy jóval súlyosabb küzdelemhez: önmaguk kereséséhez. Szereplőim valahol a gyerek- és a kamaszkor határán egyensúlyoznak, egy olyan életszakaszban (fajtájukból adódóan ez évszámokban kifejezve meglehetősen eltérő lehet), amikor még elevenen emlékszünk a régi csodákra, amikor minden lehetséges volt, minden megtörténhetett, és bizonyos értelemben minden meg is történt: a kacatok kincsek voltak, az álom valóság. A csodálkozás mellett ugyanakkor ebben az életszakaszban már egyre sürgetőbbé válik, hogy gondolkodásunk és magatartásunk szilárd formákra leljen – szokásokat alakítunk ki, hogy kényelmesebben érezzük magunkat a világban, amely az ész fényében nem kiismerhetőbbnek, hanem ellenkezőleg, egyre csak kuszábbnak tűnik.
Keverjük tehát az ismerőset a meglepővel: egy ork, akinek kedvenc elfoglaltsága a kertészkedés, egy zen mesternek is beillő troll, és egy rendkívül modortalan elf. Nem titok, hogy mi a közös bennük: mind ráébrednek, hogy szilárdnak hitt énhatáraik mégsem olyan szilárdak. Lelkük a világ – éppúgy leképezik magukban a külső bajokat, mint amennyire a külső veszedelmek a belső kétségek tükörképei. Persze, ebben a világban is ott vannak a kitalált teremtmények, botanikai furcsaságok, régi korok könyvei, bölcsek a bölcs mondásaikkal, szörnyek a szörnyűségeikkel, titkok, és titkok mögötti titkok. De Dlöf vidékein nem a fajok sokfélesége a leginkább szembetűnő, hanem az átélt pillanatok illékonysága: emlékezni fogunk-e még arra, ami itt történt velünk? Elérhetünk abba a jövőbe, amit elképzelünk magunknak, vagy együtt kell élnünk annak áldásával és átkával, hogy a lehetséges – mindig valami más? Vannak rejtett, ezer éve nem látogatott barlangok, sziklatornyok, üregek. Nyomok, amelyek talán eligazítanak… talán nem. De amíg azt az utat járjuk, amelyre veszélyes dolog rátérni, egy idő után ráébredünk, hogy nem magából a kalandból tanuljuk a legtöbbet, hanem attól, aki útitársul adatik mellénk.
Ezt kívánom a könyv szereplőinek – és azt kívánom az olvasóknak is, hogy legalább egy darabig elkísérjék őket.