Náray Tamás most megjelent, Az esély című könyvében, a Barbara-trilógia befejező kötetében fontos szerepet játszik egy japán árvaház medálja, amely révén az egyik szereplő ráismer valakire, akinek a sorsáért régóta izgulhat az olvasó. A jelenet a regény egyik érzelmi csúcspontja, ezért nem spoilerezem el, hogy ki milyen körülmények között ismer fel kit, és hogy ennek milyen következményei lesznek a regény szereplőinek életére, és hogy tudnak-e élni a sors által felkínált eséllyel, vagy elszalasztják azt. Ehelyett a regény egyik cselekményszála mögött rejtőző történelmi eseménysort fejtem fel, ezzel megmutatva, hogyan szövi bele Náray a valós történelmi eseményeket a regénybe, és alakítja a valóságot fikcióvá.
Kiss Béla, a regény szerkesztőjének írása a Nyugati tér blogon
Az eset, amiről itt szó lesz, önmagában is elég rendkívüli és megindító ahhoz, hogy számot tartson azok érdeklődésére is, akik eddig még nem olvasták a trilógiát, és bízom benne, hogy meghozza a kedvüket hozzá. Nagymértékben rímel ugyanis a regényfolyam által felvetett kérdésekre: létezik-e végzet, mennyiben alakítjuk mi magunk vagy a döntéseink a sorsunkat, és mennyiben nálunk hatalmasabb – politikai-történelmi – erők, illetve képesek vagyunk-e felállni a ránk mért csapásokból, és felhasználjuk-e az élet adta esélyeket.
A Barbara-trilógia egy nagyívű családregény, mely az 1920-as lengyel–szovjet háború idején kezdődik, amelyben a címszereplő szinte az egész famíliáját elveszíti. A könyv lapjain megelevenedő egyik történet pedig annyira kalandosnak, sőt hihetetlennek tűnhet, hogy akár az is felvetődhet az olvasóban, mindez csupán az író teremtő fantáziájának a műve.
Ez azonban koránt sincs így.
Hogyan kerültek lengyelek Szibériába?
Szovjet-Oroszországban, azon belül elsősorban Szibériában, jelentős lengyel kisebbség élt, mivel már a 18. századtól kezdve ide telepítették ki az orosz uralom ellen fellázadt lengyeleket, kényszermunkára. Jelentős lengyel csoportok érkeztek az 1830–31-es, 1863–64-es, valamint az 1905–07-es felkelések után is. Az 1860-as években például nagyjából 20 000 lengyel élt Szibériában, a legtöbben Vlagyivosztokban, Harbinban és Csitában.
Egyesek azonban a büntetésük letelte után nem térhettek vissza Lengyelországba, mások pedig egyenesen a Szibériában kínálkozó munkalehetőségek miatt költöztek oda. Sokan vettek részt például a transzszibériai vasútvonal megépítésében.
Az 1917-es oroszországi forradalom és az azt követő polgárháború, valamint az első világháború után kitört lengyel–szovjet háború miatt nagy volt az éhínség, és több járvány (főleg tífusz) is felütötte a fejét. Rengeteg lengyel gyermek árvult el, illetve nagyon sokan voltak olyanok, akiket a szüleik nem tudtak tovább nevelni.
A „szibériai gyerekek” megmentése
A problémát érzékelve két Szovjet-Oroszországban élő lengyel, Anna Bielkiewicz és Józef Jakóbkiewicz 1919-ben alapított egy szervezetet, amely azt tűzte ki céljául, hogy megmentse a „szibériai gyerekeket”, és eljuttassa őket Lengyelországba, ahol jobb jövő várhat rájuk.
Anna Bielkiewicz 1877-ben született. Apja egy Szibériába deportált mérnök volt, aki részt vett a transzszibériai vasútvonal tervezésében. Anna tanárként dolgozott az orosz Távol-keleti szövetségi körzetben, ahol ekkoriban nagyjából 50 000 ember élt, akik közül ötezren nyomorogtak.
Józef Jakóbkiewicz 1892-ben született az oroszországi Permben, szintén lengyel kitelepített apától. Oroszországban nőtt fel, Moszkvában végezte el az orvosi egyetemet, majd három évig hadikórházban dolgozott. 1918-tól Vlagyivosztokban élt, ahol tisztifőorvosként működött. Fő feladata a tífuszjárványok megelőzése volt. Így került kapcsolatba a környéken kóborló sok gyerekkel, akiknek nem csak ételt, megfelelő ruházatot és orvosi ellátást nyújtott; úgy gondolta ugyanis, hogy a fiataloknak ezek mellett szükségük van mozgási, sportolási lehetőségre is, így összegyűjtötte a környékbeli lengyel gyerekeket, és cserkészcsapatot alapított.
A Bielkiewicz és Jakóbkiewicz által alapított szervezet több helyről próbált segítséget és pénzt szerezni. Jakóbkiewicz végül Chicagóba utazott, ahol a lengyel emigránsok közössége megígérte neki, hogy befogadnak háromszáz gyereket, és fedezik az utazási költségüket Lengyelországba.
Már csak Amerikába kellett eljuttatni őket.
Itt jött a képbe Bielkiewicz, aki 1920 júniusában Tokióba utazott, ahol megnyerte az ügynek a japán védelmi és a külügyminisztert, akik megígérték, hogy elszállásolják és gondozzák a gyerekeket, amíg el nem tudnak utazni Amerikába. Ekkor ugyanis még nem vonták vissza Szibériából a japán hadsereg csapatait, amelyek az orosz polgárháborúban a bolsevikok ellen harcolókat támogatták, és azokon a helyeken, ahol japán csapatok állomásoztak, működött a japán Vöröskereszt is.
Ki mint vet, úgy arat
1920–22 között 763 lengyel gyereket szállítottak japán hajók a szigetországba, ahol nagy figyelemmel viselték a gondjukat. 375 gyermeket a tokiói Fukudenkai árvaházban szállásoltak el, amíg meg nem erősödtek, és nem folytathatták útjukat Amerikán keresztül Lengyelországba.
A Fukudenkai szociális szervezetet buddhista szerzetesek alapították 1876-ban, és ez volt az első árvaház Japánban, amely egy buddhista templomban jött létre. A szervezet neve arra a buddhista meggyőződésre utal, miszerint ahogy minél jobban műveljük a földjeinket, és minél több magot vetünk, annál több termést fogunk betakarítani, úgy az emberekkel szemben is minél több jótett magját vetjük el, annál több gyümölcsét aratjuk le a boldogságnak. (A szervezet a mai napig működik, különböző szociális intézményeket tart fenn.)
1921. április 6-án a japán császárné meglátogatta a Fukudenkai árvaházat. Látogatása alatt megszegte a protokollszabályokat, közelebb intette a gyerekeket, és odalépett hozzájuk. Beszélgetett Anna Bielkiewiczcsel is, akit a legfiatalabb gyerekről kérdezett, és reményét fejezte ki, hogy ezentúl a gyerekek boldogok lesznek.
Az út vége
A hagyomány szerint a lengyel árvák sírva búcsúztak el gondozóiktól, amikor meg kellett válniuk Japántól. Hajón érkeztek Seattle-be, ahonnan vasúton mentek tovább Chicagóba, ahol iskolába jártak, miközben a rokonaikat keresték Lengyelországban. 1922. január 28-án indultak tovább New Yorkból a Princess Matoika nevű hajón Európa felé. A hajó azonban a nyílt vízen viharba keveredett, ezért vissza kellett fordulnia a kikötőbe. Végül Londonon keresztül értek el Lengyelországba.
További négyszáz gyermeket a japán Vöröskereszt segítségével az Indiai-óceánon, a Szuezi-csatornán, a Földközi-tengeren, az Atlanti-óceánon, az Északi-, majd a Balti-tengeren át Gdańskba szállítottak. Innen Wejherowóba kerültek, ahol Jakóbkiewicz a lengyel hatóságok és magánszemélyek támogatásával elszállásolta őket.
Ez tehát az igazságmagva a Barbara azon cselekményszálának, amelyben egy japán árvaházban kapott medál segítségével döbben rá az egyik szereplő, hogy akivel szemben áll, az nem más, mint…
De a folytatáshoz tessék tényleg elolvasni a könyvet.
A cikkhez használt források jegyzéke:
https://telex.hu/eszkombajn/2022/02/12/anna-andzia-wronska-lengyel-szovjet-haboru-arvak-japan
https://en.wikipedia.org/wiki/USS_Princess_Matoika#United_States_Lines
https://siberianchildren.pl
https://japannews.yomiuri.co.jp/society/general-news/20231020-144451/
https://pl.wikipedia.org/wiki/Anna_Bielkiewicz
https://pl.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3zef_Jak%C3%B3bkiewicz