Ma van a madarak és fák napja, mely a Föld napjának a testvérünnepe. A hagyomány több mint százéves múltra nyúlik vissza, közvetlen előzménye a „mezőgazdaságra hasznos madarak” védelme érdekében 1902-ben kötött párizsi egyezmény volt, Chernel István ornitológus még abban az évben megszervezte az első madarak és fák napját. És ma, május 10-én mi sem javasolhatunk mást, mint hogy irány a természet, fogjatok egy Madárhatározót, és ismerjétek meg minél jobban a körülöttünk csicsergőket.
Magyar Gábor, a Madárhatározó fordítójának írása a Nyugati tér blogon
Egy madárhatározó vitathatatlanul legnagyobb értéke a benne szereplő képtáblák minősége és az azon olvasható rövid jegyzetek. Ugyanakkor sok információt csak szövegként lehet az olvasóknak átadni, ezért különös odafigyelést igényel ezeknek a fordítása. Azt gondolnánk, hogy a szakkifejezések ismeretének birtokában ez nem jelenthet különös kihívást, pedig a fordítónak számos apró buktatóval kell szembenéznie. Most sorra vesszük ezeket, és elárulok néhány kulisszatitkot.
Az egyik ilyen, hogy az egyes fajok egymáshoz viszonyított gyakorisága, élőhelye, de még akár a viselkedése is eltérő lehet különböző országokban; e csupán regionálisan jellemző tulajdonságokat pedig vétek lenne a célzott nyelvterület olvasói elől elhallgatni.
A magyar fordítás alapjául alapvetően az angol változat szolgált, melyben több fajnál az szerepelt, hogy az csak éjszaka énekel; de Magyarországon e fajokat (mint amilyen például a réti tücsökmadár, a nádirigó vagy a cserregő nádiposzáta) nappal is rendszeresen hallhatjuk. Az eredeti változatban nem szerepelt, hogy a csíkosfejű nádiposzáta rendszerint röptében énekel – sajnálatos hazai eltűnésükig idehaza ezt lehetett megfigyelni e fajnál. A kerti sármány esetében pedig legjellemzőbb hazai élőhelyét, a szőlőültetvényeket meg sem említette az eredeti szöveg.
Egy másik nehéz feladat a madarak énekének, hangjának hangutánzó szavakkal történő „átirata”. Bizonyos fajok esetében általánosan ismert szavak, mondatok állnak rendelkezésünkre, ami természetesen eltér akár az angol, akár a svéd fül által kihallott szavaktól. Ilyen a sárgarigó „Kell-e dió, fiú?” vagy a széncinege „nyitnikék” hangja például. De oda kellett figyelni a ritkább, esetleg hazánkban elő sem forduló fajok esetében is, mivel az angolból vett „átiratok” magyar fonetikával leírva nem biztos, hogy egyáltalán hasonlítanak a jellemezni kívánt madárhanghoz (ráismernénk az angol fül által kihallott „ti-ti-tá”-ból a széncinege már idézett hangjára?). Az előző kiadásokhoz CD-n, sőt még bakelit lemezeken található madárhangfelvételeket is használtunk a hangok jellemzéséhez, de újabban már főként az internet számtalan madárhangot tartalmazó honlapjára látogattunk feladatunkhoz.
Gondolhatnánk, hogy ezzel hátra is dőlhet a fordító, pedig még mindig nehéz feladatok várnak rá. A legnehezebb, hogy az egyes képtáblák fajainak szövege sem több, sem kevesebb nem lehet egy oldalnál. A nagyobb probléma inkább az előbbiből szokott lenni, mivel a magyar szavak általában hosszabbak az angolnál, így a fordítások is bő tíz százalékkal hosszabbak szoktak lenni az eredetihez képest. Ezért több olyan általános rövidítést is be kellett vezetnünk, ami még nem nehezítette a megértést, de több esetben a faj meghatározása szempontjából nem lényeges szövegrészeket is le kellett rövidíteni. Ehhez is szakértő szemek kellettek, az angol szövegben sokszor szerepeltek a faj általános ismertetésénél lényegi információ nélküli vagy ismétlődő tartalmak, így azok elhagyása nem járt a könyv ismerethalmazának a szegényedésével. Csak egy-két esetben fordult elő, hogy üresen maradt részeket kellett esztétikai célból „feltölteni”. Ilyenkor más szakkönyvek információit tanulmányozva sikerült további adatokkal bővíteni a szöveges részt, mint például a hamvas sólyom esetében, ahol annak hangját csak nagyon szűkszavúan jellemezték a szerzők.
Vannak dolgok, amiken a szerzői szabadság tiszteletben tartása okán nem változtathattunk, mint amilyen az egyes rendszertani alakok (fajok és alfajok) besorolása volt. Ehhez a képtáblákhoz való igazodás miatt sem nyúlhattunk hozzá, de arról, hogy mi tekinthető külön fajnak és mi az, ami ismereteink szerint csak alfaji besorolást érdemel, sokszor eltérő a szakemberek álláspontja. Az előző kiadásokban több faj esetében az akkor általánosan elfogadott és megszokott rendszertani besorolástól eltért a szerzők álláspontja, mely azonban később általánosan elfogadottá vált, máskor a szerzők konzervatív szemlélete bizonyult helytállóbbnak a taxonómusok (a rendszertan kutatói) „előrerohanásával” szemben – legalábbis a mai ismereteink szerint. Így a jelenleg sokak szerint a zsezsétől külön fajként kezelendő barna zsezse továbbra is egy fajként szerepel a Madárhatározó legújabb kiadásában is, ugyanakkor a szerzők álláspontját egy frissen megjelent tudományos cikk támogatja. Egy fajnév – de külön alfaji nevek – alatt olvashatunk az újonnan szétválasztott déli és a hazánkban tavaly először megfigyelt ibériai hantmadárról is, de a korábbi kiadásokhoz képest a két rendszertani alak elkülönítésére több ábrafelületet és a szövegben megkülönböztető bélyeget szerepeltet az új kiadás. A ritka kóborlók fejezete (mely két nemrég Magyarországon is megfigyelt madár, a kanadai daru és a keleti székicsér leírását is tartalmazza négy további hazai vonatkozású faj mellett) tízről tizennyolc oldalasra nőtt, és a betelepített vagy szökevény fajokra is másfélszer annyi hely jutott az új kiadásban. Mindezt úgy, hogy a kóborló fajok közül többen bekerültek a főszövegbe, ahol több ábra és több szöveg segíti immár a határozásukat. A korábban csak színváltozatként tárgyalt, 2011-ben leírt bazalthantmadárt a legújabb kiadás már mint önálló fajt tárgyalja.
Más határozókkal összehasonlítva is figyelemre méltó, hogy több mint nyolcszáz fajt sikerült a kötetbe sűrítenie a szerzőknek. Ennél több fajt jellemzően csak sokkal vaskosabb, inkább kézikönyvnek tekinthető, főként Dél-Amerikáról szóló határozók tudnak felmutatni. Igaz, az első kiadásnál célul kitűzött 400 oldal a bővítésekkel mostanra 480-ra nőtt, de még így is éppen kezelhető méretű maradt a könyv.
Szerencsésnek mondhatók a magyar olvasók, mivel a Madárhatározó anyanyelvünkön is hozzáférhető, ráadásul most már a legfrissebb, bővített kiadásban. Nálunk kisebb könyvpiaccal rendelkező országokban – mint amilyen például Szlovénia – sajnos eddig nem vállalkoztak a kiadók egy helyi kiadás megjelentetésére.