Szécsi Noémi pályáját regényíróként kezdte, első művelődéstörténeti könyvét, A budapesti úrinő magánélete címűt, Géra Eleonórával jegyzi. A Parknál 2019-ben jelent meg a Lányok és asszonyok aranykönyve, amely a 19. és 20. század fordulóján élt nők testhez való viszonyát térképezi fel. Hosszas kutatás előzte meg legújabb, Régen minden lánynak jutott férj című nőtörténeti munkájának megjelenését, amely az idei Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága lesz.
Szécsi Noémi exkluzív műhelynaplója itt, a Nyugati tér blogon
Önben, kedves olvasó, mikor tudatosodott, hogy lánynak vagy fiúnak született? Mikor kezdte el foglalkoztatni, hogy a fenti tényállás milyen hatással lesz majd a világban betöltött szerepére? Mert tagadhatatlanul másképpen nőnek fel a lányok, mint a fiúk, még akkor is, ha a nemi szerepek manapság változóban vannak – ahogyan azt ma már a könyvek is tükrözik. Ma, a 21. század elején a lányok akár már óvodás korukban vagy kisiskolásként megismerkedhetnek azzal a gondolattal, hogy a céljaikat nem elsősorban a társadalmi elvárások alakítják, hanem a saját képességeik, lehetőségeik és érdeklődéseik, hiszen már egész kicsi korukban elkezdenek kérdezősködni arról, hogy hol vannak egy lány világának a határai. És az sem utolsó dolog, ha tudnak róla, hogy kik jártak előttük, kiknek köszönhetik, hogy mindez így van.
A szocializmus könyvkiadásában a nőtörténeti ismeretterjesztés alapját a történelem ismert asszonyai mellett a művészet és tudomány jeles női képviselőinek és a munkásmozgalom harcosainak regényes életrajzai képezték csíkos és pöttyös könyvek vagy az Így élt…-sorozat darabjainak formájában. Onnan tudom, hogy amelyiket csak felleltem a gyermekkönyvtárban, elolvastam. A kötet végére érve pedig rendszerint az a gondolat kezdett el foglalkoztatni: „Na de mi is történt valójában?” Hosszan kellett várnom, hogy kiderülhessen. Néha még ma is várok, mivel azóta legalább az kiderült, mit takargatott a sok-sok regényes életrajz: hatalmas tátongó lyukakat.
Az elmúlt évtizedekben azonban – a tudományos területen működő kutatók (történészek, néprajzosok, irodalomtörténészek, szociológusok) mellett – a nőtörténeti ismeretterjesztés területén én magam is részt vehettem a fehér foltok kitöltésében. Ártatlan szenvedélynek indult, no de mindannyian tudjuk, hogy nincsenek „ártatlan” szenvedélyek: a szenvedélyek a természetüktől fogva mindent felemésztenek. Így lett a regényíráshoz végzett történeti kutatásból rendszeres blogírás (Halcsontos Fűző), a blogolásból könyv (elsőként, 2015-ben A budapesti úrinő magánélete 1867–1914), mindezek következményeként pedig egyre aktívabb és tudatosabb ismeretszerzés. Ami pedig a legfontosabb: másokkal – könyvkiadók szakmai műhelyeivel, hagyatékok tulajdonosaival, kutatókkal, lelkes olvasókkal – együttműködésben. Például a postaládámban vissza tudom keresni azt a Kanadából írott levelet, amelyben 2015. november 18-án akkori szerkesztőmet, Magyarósi Gizellát győzködöm: a torontói egyetemi könyvtárból sikerült kikölcsönöznöm és elolvasnom Stefánia főhercegnő memoárját angol nyelven, és az eredetileg 1935-ben németül megjelent mű igencsak megérdemelné, hogy annyi év után először magyarul is megjelenjen. Hamarosan a magyar olvasók is a kezükbe vehették a tragikusan elhunyt trónörökös frusztrált nejének visszaemlékezéseit, ezáltal a nőtörténet kutatóinak is forrásként szolgál.
Aztán emlékszem arra a téli napra, amikor aprókat lépve kocogtam a budai hegyvidék emelkedőin, hogy az ónos esőtől felfagyott betonon nehogy hanyatt vágódjak. Pár perc múlva egy budai polgárcsalád első világháború utáni nehézségeiben és örömeiben mélyedhettem el. Petneki Katalin, aki megengedte, hogy saját könyvemhez a családi leveleket kijegyzeteljem és elolvassam édesanyja kamaszkori naplóját, azóta két kötetet adott ki Petrich Kató pompás és szépen megőrzött hagyatékából, hogy ezzel tisztelegjen felmenői emléke előtt. Amikor Kertész Edina Hugonnai Vilma életéről szóló mesekönyvét az Orvostörténeti Múzeumban bemutattam, még csak éppen kerekedett a hasam, de mire az első magyar orvosnő rendelési naplóit olvasgattam a múzeum levéltárában, már a kínok kínját álltam ki öt hónapos magzattal a hasamban vetélésekről, méhen kívüli terhességekről értesülve. De mindenki túlélte. Legkisebb csemetém féléves volt, amikor – a járvány előtti őszön – a női test századfordulós megjelenítéséről szóló Lányok és asszonyok aranykönyve a Park Kiadó gondozásában megjelenhetett.
Azóta először álltam neki nagyobb kutatómunkának, és most, az új könyv nyomdába indulásakor még elevenen élnek bennem az elmúlt évek mellékesen vagy annál intenzívebben anyaggyűjtéssel töltött időszakai.
Mondhatni: a nőtörténet volt az életformám.
„Árvák kellenének” – nézek mélyen a zsibárus szemébe, végül is a múltkor azt mondta, hogy az egyik kedvenc vevője vagyok. Ő tökéletesen átérzi az igény létjogosultságát, de tanácstalanul tárja szét a karját. Árvák és lelencek, sürgetem egyik gyűjtőtársamat is, és azt is elmagyarázom, a leginkább az lehet árulkodó, ha a képen a kicsik egyforma – és rosszul szabott – uniformisban feszítenek. Ám ő így is kétli, hogy valóban anyátlan-apátlan gyerekeket találunk, hacsak ezt a fénykép valahogyan nem jelöli. – „Akkor figyeld az apácákat, azokat csak felismered?” – nógatom, és nekifogunk fotográfiák ezreinek átfésüléséhez. Zsibbad a lábam a guggolástól, már az ujjaim is mind lefagytak, de frissen pattanok fel az izgalomtól, amikor a piaci ponyvára szórt könyvecskék közül egy éppen az, amit évek óta kerestem. Korábban már rengeteg diplomát szereztem – mármint ott, a zsibin, súlyos százasokért – kereskedelmi tanfolyam oklevele és zárdaiskolai bizonyítvány is akadt közöttük, de ez volt az első olyan dokumentum, amely révén egy valódi 19. századi gyári munkásnő életébe is betekintést nyerhettem. Vagy: elveszetten bolyongok az Országos Széchényi Könyvtár jelenleg lezárt Kézirattárában, ahová kissé erőszakosan bekönyörögtem magam, Vergiliusom, egy sokat látott levéltáros pedig a német és az angol katalogizálási iskola közötti különbségeket magyarázza. Bár világosan elmondtam, hogy mit szeretnék megnézni – Vajda János költő válóperét –, addig, amíg meg nem találtuk azt az A4-es iratgyűjtőt, amelybe a hagyaték intézménybe kerülésekor kézzel kiállított cetli található, és ki nem írom onnan a megfelelő számot, nincs más nyomorán szórakozás…
Mindig milyen gyorsan elröppent a nap a Petőfi Irodalmi Múzeum Károlyi-kertre néző olvasótermében! Többek közt Jókai Mór még kiadatlan, női családtagjainak írott leveleit olvastam, vagy Dapsy Gizella szeghalmi óvónő levelezését. Hiába kerestem akár egyetlen szót is a századfordulós kisdedóvókról, azt nem találtam, de szaftos intrikát annál többet…
Árvák és lelencek, óvodások és zárdanövendékek, cselédek és munkásnők, óvónők és tanítónők, apácák és prostituáltak, színésznők és egyszerű varrólánykák, a kultúrtörténetből ismert és teljesen ismeretlen lányok és asszonyok vonulnak majd fel a kötet lapjain, amely azt vizsgálja, mit tett és mit tehetett a leánygyermek, ha a 19. század végén született. A kötet elkészültéig vezető folyamat minden percét élveztem – kivéve persze azokat, amelyeket nem, de ott Orosz Ildikó szerkesztő és a Park Kiadó munkatársai siettek a segítségemre –, és alig várom, hogy önök is elmélyüljenek ezeknek a nőknek az életében, akik önök előtt taposták ki az utat!
