Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész új kötettel jelentkezett a napokban. Az életművét gondozó Helikon Kiadónál látott napvilágot a Hérodotosztól Harariig című munkája, melyben két és fél évszázad történetíróinak munkásságát és a nyugati történeti gondolkodás korszakait vizsgálja. Romsics Ignác az igazságkeresés melletti feltétlen elköteleződésről és egy dédelgetett könyvtervéről is mesélt még a Nyugati tér blognak adott interjújában.
– Legújabb könyvében, a Hérodotosztól Harariig címűben a nyugati történeti gondolkodás korszakait és irányzatait vizsgálja. Mi indította arra, hogy az elmúlt évszázadok történetíróinak munkásságát így egy szuszra áttekintse?
– Hát, ami azt illeti, nem egy, hanem „több” szuszra tekintettem át. A századforduló óta eltelt közel negyedszázadban különböző aspektusokból többször ráfutottam a témára. Másrészt több mint 10 éve tanítom ezt a tárgyat egri doktoranduszainknak. Harmadrészt: óriások vállán állok. Semmi újdonságot nem találtam ki; az angol, francia, német és persze a magyar szakirodalom alapján próbáltam fogyasztható terjedelemben és olvasható stílusban összefoglalni a témával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Az ilyen típusú munkák sohasem új források feltárásával, hanem meglévő ismereteink szelektálásával és újrastrukturálásával vívhatnak ki maguknak elismerést. Vagy nem. És ez már a szerzőtől függ.
– Hatalmas a téma, és hatalmas az elvégzett munka is. 2500 évet ölel fel ez a könyv, alig több mint 500 oldalon. Hogyan viszonyul ez a kötet a többi Romsics-könyvhöz, melyek egy-egy történelmi korszakot vagy konkrét, történelmet alakító eseményt tárgyalnak? Ez egyfajta bevezetés a történelmi munkáihoz vagy inkább valamiféle összegzésként olvasandó inkább?
– Vannak, akik egész életükben ugyanannak a néhány évtizednek, sőt évnek a történetével foglalkoznak. Ők azok, akik mindent tudnak a semmiről. Én nem ezt az utat választottam.
A mikrotörténelmet, amivel az 1970-es évek közepén debütáltam, már az 1980-as évek elején felváltottam a nemzeti történelem egészének vizsgálatával. Kezdetben csak a Horthy-korszakra koncentrálva, majd kiterjesztve az egész 20. századra. Térben is terjeszkedtem. 1998-ban jelent meg Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században című munkám, amelyben lényegében a régió nacionalizmusait vizsgáltam. Az 1990-es években több tanulmányt tettem közzé a térségünket érintő nagyhatalmi – angol, amerikai, francia, német, olasz és orosz – elképzelésekről is. Ezek után ébredt fel érdeklődésem szakmám története, vagyis a historiográfia iránt. Miközben régi témáim is foglalkoztattak, és ma is foglalkoztatnak. Szóval sem nem bevezetés, sem nem összegzés. Inkább egy állomás, amelyet reményeim szerint továbbiak fognak követni. Noha már 73 éves vagyok, tehát kenyerem javát igencsak megettem.
– A közelmúltban adta közre memoárját, a Hetven évet . A kétkötetes munkának az Egotörténelem 1951–2021 alcímet adta, és nagyon sok mindent megtudhatunk Önről, megismerhetjük politikai gondolkodását, végigkövethetjük szakmai pályafutását. Vajon ebből az új könyvből az értő olvasó megtudhatja, van-e kedvence a történetírók közül? Ki lenne az, akivel, ha tehetné, örömmel együtt dolgozna, gondolkodna? Miért pont ő a választottja?
– Az elmúlt évtizedekben több kötetet szerkesztettem – részben doktoranduszaim, részben kollégáim közreműködésével. A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948 című, 2009-ben megjelent vaskos kötetünkben például 17 hazai és külföldi történész munkáját koordináltam. A 2009–2010-ben megjelent 24 kötetes Magyarország története című, gazdagon illusztrált ismeretterjesztő munka kiadásában pedig több mint 20 magyar szerzővel dolgoztam együtt. Saját, a nevem alatt megjelenő munkáimat azonban mindig egyedül írtam.
Egyetlen könyvemnek sincs társszerzője. Ilyen szempontból megrögzött individualista vagyok, szempontjaimat és stílusomat senkihez sem akarom igazítani. Lehetséges azonban, feltéve, ha sokáig élek, hogy ez alól a szabály alól is lesz kivétel.
Több éve dédelgetek ugyanis egy olyan könyvtervet, amely a modern magyar és a finn történelem párhuzamosságait és különbségeit mutatná be. Vagyis azt, hogy hogyan lesz „halszagú” és gyakran lesajnált nyelvrokonainkból éltanuló, belőlünk, büszke magyarokból pedig a sor végén kullogó, bukásra álló renitens. A finn kollégát, aki társszerzőm lenne, akit évek óta jól ismerek, és aki akadémiánk tiszteletbeli tagja, Anssi Halmesvirtának hívják.
– Az évszázadokon átívelő munkában megismerjük egy-egy korszak tudósait, körvonalazódnak előttünk munkamódszereik. Mi az, ami nem változik, bármennyit is fejlődjön a tudomány, vagyis mi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki történelmi távlatokból is hiteles történetíró legyen, lehessen?
– Az igazságkeresés melletti feltétlen elköteleződés. „Ha valaki történetírásba kezd – írta a Kr. u. 120–125-ben született, szír származású Lukianosz –, csak az igazságnak szabad áldoznia, semmi mással nem kell törődnie. Legyen hát a történetíró bátor, megvesztegethetetlen, független, a szólásszabadság és az igazság barátja.” Közel kétezer évvel később, a 2007-ben elhunyt Kosáry Domokos egyik utolsó beszédében ugyanezt hagyta örökül számunkra. A történész „igazi feladata – figyelmeztetett bennünket – nem az, hogy minden veszedelmet mindenáron elkerüljön, hanem az, hogy a kutató felelősségével, tisztességével végezze munkáját. Meghajoljon az igazság előtt. Ne hajoljon meg, csak az igazság előtt.”
– Amikor összeállította ezt a kötetet, melynek talán „gyújtópontjának” tekinthető a Mindentudás Egyetemén tartott 2002-es előadása, milyen olvasó lebegett a szeme előtt? Leendő történészeknek vagy inkább a történelemkedvelőknek szánta könyvét?
– Elsősorban a mostani és a jövőbeli történelem szakos egyetemistáknak és doktoranduszoknak. Ám mellettük az általános és középiskolai történelemtanároknak és persze mindenkinek, aki érdeklődik az emberi gondolkodás 2500 éves története iránt.