Lantos Péter 1939-ben született Makón, és egy összetartó nagy család szeretetében élte mindennapjait ötéves koráig. 1944 tavaszán azonban neki is szembesülnie kellett azzal, hogy zsidónak lenni egyesek szemében bűnnek számít. Hosszú utat tett meg, megjárta a szegedi gettót és a bergen-belseni koncentrációs tábort, de édesanyjának köszönhetően visszatért Magyarországra.
Tizenhét éves korában eldöntötte, hogy orvos lesz. Olyan hivatást keresett, hogy segíteni tudjon a szenvedőkön. 1968-ban fiatal orvosként megkapta a kutatókat segítő Wellcome Trust egyéves ösztöndíját Londonban, ezt követően pedig 20 évig nem tért, és nem is térhetett haza, mivel a kommunista kormány eljárást indított ellene, és el is ítélték. Lantos Péter jelenleg is Londonban él.
2023-ban írta meg a történetét, melyhez úgy választott nézőpontot, hogy kifejezetten a fiatalabb korosztályhoz szóljon a könyv. A kötet először angolul jelent meg The Boy Who Didn’t Want to Die címen, és rövidlistás volt a British Book Awards 2024 év könyve díjának Children’s Nonfiction kategóriájában.
Itt, a Nyugati tér blogon most beleolvashattok a kötetbe.
Lantos Péter: A fiú, aki nem akart meghalni (részlet)
Miks-Rédai Viktória fordítása
Apám alacsonyabb volt anyámnál, de mindketten vékony testalkatúak voltak. Sosem tudtam megállapítani, milyen színű anyám szeme, mert a fényviszonyoknak megfelelően változott: néha barna volt, aztán szürke vagy zöld. A haja nagyon sötét volt, szinte fekete. Mindig elegánsan öltözött, még odahaza is, bár nem hordott olyan drága ruhákat, mint Anna néni.
Apunak nem maradt sok haja, a feje búbja teljesen megkopaszodott. A szeme színére nem emlékszem, de amikor haragudott – ez nem gyakran fordult elő –, nem szívesen néztem bele.
Még kicsit kisebb koromban megkérdeztem Gyurit, hogy mennyi idősek a szüleink. Azt mondta, hogy anyu elmúlt negyven, és apu még idősebb. Nem hittem neki, ezért anyut is megkérdeztem, de ő megerősítette Gyuri szavait. Több mint negyven! Ez szörnyű magas kornak tűnt nekem. Azt feleltem, hogy Anna néni sokkal fiatalabb, mire anyu rávágta, hogy a nagynénédnek nincs egy tizennyolc éves fia, igaz? Be kellett ismernem, hogy ez így van. Apu öregsége még jobban aggasztott. Féltem, hogy meghalnak, mielőtt felnevelhetnének.
Azt már korán megtudtam – részben megfigyeltem, részben kikövetkeztettem abból, ahogy a szüleim időnként vitatkoztak –, hogy anyu családjában mi vagyunk a legszegényebbek. Anyunak nagyon sok testvére volt: öt fivére és három nővére. Megint csak Gyuri magyarázta el, hogy apu nem keres valami jól könyvelőként. Nagymama segítségképpen néha kölcsönzött nekünk egy kis pénzt.
A házunk is szerény volt, jóval kisebb, mint Zsuzsiéké. Csak két hálószoba volt benne, meg egy tágas nappali, egy fürdő, egy konyha, és semmi más. Hátul volt még egy kis kert, ahonnan a deszkakerítésen nyíló kapun lehetett átmenni a telepre.
Közös szobám volt Gyurival, aki tizennégy évvel idősebb lévén, már nem volt gyerek. (…) Reméltem, hogy ha felnövök, olyan leszek, mint ő. Magas volt, vagy legalábbis nekem annak tűnt; barna, hullámos haja volt, és mélyen ülő, barna szeme. Szemüveget viselt; azt gondoltam, a rengeteg olvasástól romlott meg a látása. Könyv nélkül el sem tudtam képzelni.
Jól kijöttünk egymással, mivel Gyuri felnőttes türelemmel viselte zajos létezésemet. Amikor megzavartam olvasás közben, úgy válaszolt a kérdéseimre, mintha a világ minden ideje a rendelkezésére állna, és úgy, hogy meg is értsem, amit magyaráz. Szégyellős volt: amikor rákérdeztem, van-e barátnője, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de elpirult. Nem kérdeztem rá ismét, de meggyőződésem lett, hogy van neki.
Anyu azt mondta, hogy Gyuri nagyon intelligens: dicsérettel érettségizett le, mert minden tárgyból megszerezte az elérhető legjobb jegyet. Nekem is követnem kell majd a példáját, tette hozzá. Amikor azonban Gyuri a bölcsészkarra jelentkezett (akármi volt is az), nem vették fel. Anyu szerint a zsidósága miatt. Már egészen kis koromban ráébredtem, hogy Magyarországon zsidónak lenni nem jó.
Nem sokkal az ország német megszállása után Gyurit is behívták munkaszolgálatra. A nagybátyám után kellett mennie. A szüleimet nagyon felzaklatta a dolog, főleg az édesanyámat. Egy este megláttam, hogy sír. A következő néhány napban csend uralkodott a házban, még Zsuzsival sem volt kedvem játszani.
Anyu segített Gyurinak összecsomagolni. Nem tartott sokáig. Miután összepakolták a bőröndöt, láttam, ahogy Gyuri az ingei alá néhány könyvet is elrejt.
Emlékszem a távozására. Az egyik kedvenc játékommal játszottam, egy felhúzható szürke kisegérrel, amely összevissza szaladgált az asztalon, de sosem esett le róla. Kisebb tárgyakat tettem elé akadálynak, de hirtelen lenyúlt egy kéz, és mielőtt tiltakozhattam volna, felkapta az egeret. Gyuri volt az: búcsúzni jött. A szüleimtől már elbúcsúzott, ők mögötte álltak. Láttam, hogy anyu most is sír. Gyuri felemelt, megölelt és arcon csókolt.
– Jó legyél! – Csak ennyit mondott.
És elment.
Az egész olyan váratlan volt, hogy semmit sem tudtam felelni. Soha többé nem láttuk.