„McCartney számol: egy, két, há… Mondom, ekkor kezdődtek a hatvanas évek” – jelenti ki Benedek Szabolcs Nothing is real – 21 Beatles-dal című kötetének elbeszélő-főszereplője. A Beatles-könyveiről és történelmi regényeiről is ismert író ezúttal egy különleges szerelmi történettel örvendezteti meg olvasóit, amelyben a szálakat a liverpooli négyes zenéje fűzi szorosra.
Benedek Szabolcs műhelynaplója a Nyugati tér blogon
Nem terveztem újabb Beatles-könyvet írni. Miután hét évvel ezelőtt az utolsónak szánt ilyen jellegű munkám megjelent, azt gondoltam, elmondtam kábé mindent, amit az együttesről mondani szeretnék. Addig se föltétlenül a sztori lebegett előttem, hiszen azt már elég sokan megírták. Hanem az, hogy mi minden húzódhat meg a pop-rock históriájának legemlékezetesebb és legfényesebb epizódja mögött. A valóságot ugyanis sokféle módon lehet értelmezni, ahogyan a történelmet is. És az, hogy miként szemlélünk és hogyan látunk vagy láttatunk bizonyos dolgokat, meglehetősen szubjektív, sőt képlékeny tud lenni. Mondhatni, saját bensőnk változékony lenyomata.
Aztán érdekelni kezdett, milyen volna mindezt egy rajongó szemével ábrázolni. Egy olyan Beatles-rajongóéval, aki kicsit – nagyon messziről és felszínesen nézve – akár hasonlíthat is bizonyos vonásokban rám. Mondjuk, abban, hogy ő is megszállottan imádja a zenekart (olyannyira, hogy lényegében nem is hallgat másfajta zenét), eljár a két nagy túlélő, Paul és Ringo koncertjeire, és persze gyűjt, elolvas, megragad és fölfal mindent, ami csak a Beatlesről a keze ügyébe kerül. Persze, eszembe jutott Nick Hornby is, aki már elég sokat írt arról, mit jelent zene- és futballbolondnak lenni, meg hogy milyen az, amikor a rajongás minden mást letarol, és teljesen kitölti, sőt olykor akár fölül is írja a mindennapokat.
Mi tagadás, kapóra jött, hogy a Helikon Kiadónál tematikus sorozat indult, amelynek egyes darabjai 21 meghatározott típusú dalon keresztül mesélnek sztorikat és ábrázolnak az élet bizonyos helyzeteit jellemző attitűdöket és viszonyokat. A sorozat első kötete a Stay brutal! címmel tavaly megjelent antológia volt, amelyben 21 szerző egy-egy metáldalra fókuszálva – korántsem dalban, hanem novellákban és esszékben – tudatta mindazt, amit a fémzenéhez kapcsolódóan, abból inspirálódva kőkemény tónusokról és szitukról mondani akart.
Azt hiszem, a folytatás is hasonlóképpen alakult volna, amennyiben nem einstandolom a 21 Beatles-dal ötletét és tervét. Márpedig ez történt. Lecsaptam a lehetőségre, és addig nyaggattam a kiadóm fülét, amíg rá nem bólintott, hogy ez a könyv ne antológia legyen, hanem én mesélhessem el egy, a Beatles zenéjében nyakig megmártózó rajongó történetét.
Egy olyan rajongóét, aki itt él velünk, napjainkban, Közép-Európában, cipeli annak minden terhét („Carry That Weight” – énekelte 1969-ben Paul McCartney), és ebben a mindannyiunk számára ismerős közegben próbál létezni és fennmaradni. Mégpedig javarészt a Beatles-terápia segítségével, ami viszont (legalábbis a regény szerint) tisztán érzékelhető módon és igazoltan jobb, mint a pszichoanalízis és az aranysárga sör. Bárhol és bármikor könnyűszerrel bevethető, hiszen manapság már nem is kell más hozzá, mint egy öregedőfélben lévő MP3 lejátszó, vagy egy családi Spotify-csomag (ennek kapcsán hősünk, vagyis inkább főszereplőnk folyton azon rinyál, hogy viselt dolgai miatt ki fogják belőle tenni). Persze azért még mindig a jó öreg vinyl az igazi (pláne, ha a nosztalgiafaktor bedurrantására is alkalmas jugó kiadású), meg az ezüstösen csillogó CD-k, de az a legtutibb, ha megvan mindenből legalább mindkét változat. A lényeg, hogy szóljon, dübörögjön, ordítson, na és nem mellesleg legyen kinek rizsázni a Beatles zenéjéről. A 21 (valójában annál jóval több) dal kapcsán pedig sok mindenről szó esik és sok mindenre fény derül: életközepi válságtól, családi és egyéb kusza viszonyoktól, érzelmi szálaktól kezdve a bullshit melókon és a rögtön a papírkosárba kerülő önkormányzati lapokon át az egymást váltó káeurópai generációk kollektív traumáiig. De azt is megtudhatjuk a regényből, hogy mit gondol ez a nagypofájú, enyhén narcisztikus és antiszociális főszereplőnk arról, hogy a bolygót akarjuk-e megmenteni, vagy a saját irhánkat féltjük a hangzatos kijelentések mögött, és szerinte tényleg a kerékpársávok miatt van-e Budapesten dugó.
Közben újra meg újra fölcsendülnek a dalok, és be-beúsznak ebbe az időnként, sőt az idő előrehaladtával – elárulom – egyre sötétebb színekbe burkolódzó történetbe az ellenpontozás gyanánt változatlan elevenséggel megszólaló, ezért a legrázósabb szitukban is mentsvárat jelentő Beatles-dallamok. Kiderül az is, milyen volt, mikor a regény főszereplője majdnem bejutott Ringo Starr öltözőjébe, meg amikor nem is majdnem, hanem ténylegesen ráköszönt Paul McCartney.
A Nothing is real – 21 Beatles-dal nem egy sokadik Beatles-monográfia, és talán nem is annyira Beatles-könyv – elsődlegesen, alapvetően és legesleginkább regény, egy közép-európai, lassacskán korosodó, ugyanakkor biztosan pocakosodó és kopaszodó Beatles-rajongóról. Ezzel kapcsolatban a legnehezebb és legfontosabb írói feladat az volt, hogy magamat mint szerzőt távol tartsam kitalált főszereplőmtől – és fordítva. Szándékosan nem főhőst mondok megint, hiszen ahogyan fokról fokra mélyebben és radikálisabban belecsúsztam a történetbe, egyre inkább azon kaptam magam, hogy lassacskán a Nick Hornby-féle, időnkénti tragikomikus-szatirikus hangtól is távolabb kerülök a fiktív figuráimmal és a velük megesett, olykor szürreálisba forduló dolgokkal egyetemben. Ez volna tehát az a bizonyos káeurópai sors, a történelem viharai, nagyhatalmak árnyékában, a kisállamok bibói nyomorúsága, és így tovább? Avagy legalábbis újabb és újabb okok sora, hogy miért van szükségünk Beatles-terápiára? Mert hát nemegyszer valóban csak azzal a jó öreg Beatles-féle iróniával lehet túlélni azt, hogy a világ ezen fertályán gyakran, sőt mostanság egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy „Nothing is real”.
A Nothing is real – 21 Beatles-dalhoz készítettünk egy Spotify-listát, amit olvasáshoz, ráhangolódáshoz és a regény után is ajánlunk: