A fiatal olasz írónő, Giulia Caminito harmadik regénye, a hazájában Premio Strega irodalmi díjra jelölt, és több mint húsz nyelvre lefordított A tó vize sohasem édes egy olyan, magára hagyott fiatal lány dühös felnövéstörténete, aki a megvetés, a szeretetlenség, a nélkülözés elől a saját, pusztító világába menekül. Giuliát, aki 2024. április 26-án a PesText irodalmi fesztivál vendége lesz a Három Hollóban, e-mailben kérdeztük diszfunkcionális családokról, politikai aktivizmusról és arról, hogy lehet-e még Olaszországban a társadalmi mobilitás eszközeként tekinteni a tanulásra.
Orosz Anna interjúja a Nyugati tér blogon
– Regényed főhőse, Gaia egy nagyon szegény családban nő fel. Anyja, a családot fenntartó Antonia kétségtelenül nagyon erős és domináns nő, de nem igazán tudja, hogyan viselkedjen anyaként, mivel állandó túlélési üzemmódban működik, és őt sem tanították meg igazán, hogyan kell anyának lenni. Hogyan látod a két nő kapcsolatát, illetve mi a férfiak szerepe ebben a családban, különös tekintettel arra, hogy a regény végén Gaia bátyja, a politikai aktivizmussal szimpatizáló Mariano az, aki átveszi az irányítást?
– Nem hiszem, hogy könnyű megállapítani, ki a jó anya, vagy hogy mit jelent az anyaság. És azt sem gondolom, hogy az anyaságot tanítani lehet, vagy egyáltalán kellene, mert mindenki saját ösztönei és lehetőségei szerint cselekszik. Antonia számomra egy olyan nő, aki a családjának szenteli magát, és feláldozza magát értük. Mindent megtesz a családjáért és a lányáért. Antonia anyja alig jelenik meg a regényben, az ő kapcsolatukat nem mélyítettem el. Gaia és Antonia nagyon különbözőek, és ahogy haladunk előre az időben, Gaia felnövésével egyre bonyolultabbá válik számukra az együttélés. Én ezt egy olyan, kimondatlan dolgokkal és elhallgatásokkal teli kapcsolatnak látom, amelyben ugyanakkor meghatározó az összetartozás érzése. És bár a család férfi tagjait kevésbé mutatom be, egyes döntéseik, sebezhetőségük felsejlik az elbeszélés hátterében. Számomra nemcsak keretet alkotnak, hanem aktív részesei a családi képnek. Gaia nem mutat érdeklődést két öccse iránt, mert sokkal fiatalabbak nála, és nagyon közel állnak az anyjukhoz, de ez szerintem gyakran előfordul egy családban, hogy egyes családtagok között nem olyan szoros a kapcsolat, de azt is el tudom képzelni, hogy ezek a kötelékek később, a regény idősíkján kívül kialakulnak. Ami Gaia bátyját, Marianót illeti, kontrasztot akartam teremteni az ő aktivizmusa és a család többi tagja között. Valójában nem gondolom, hogy ma sok olyan ember van, mint Mariano, akinek világos és szilárd elképzelése van arról, mit jelent politikát csinálni, aki személyes ügyének tekinti a politikát. Ez egy olyan élet, amely kevés kompromisszumhoz és sok lemondáshoz vezet.
– Vérbeli „coming of age” regényként A tó vize sohasem édes nagyon közel áll hozzám és minden olyan olvasóhoz, aki a kilencvenes évek végén, illetve a kétezres évek elején nőtt fel. A történet a nélkülözésről szól napjaink fogyasztói társadalmának hajnalán, az elutasításról, a dühről és a szeretetlenségről. Visszatekintve Gaia gyermekkorára, diszfunkcionális családjára és társadalmi helyzetére, van-e bármi, ami megmenthette volna a sorsától?
– Gaia maga hoz döntéseket, a saját belátása szerint cselekszik. Bizonyára a környezete, az életkora és a családi helyzete is befolyásolja, de a döntéseiben a személyisége is szerepet játszik, akárcsak az, hogyan ítéli meg önmagát és a körülötte lévőket. Fogalmam sincs, mi késztethette volna arra, hogy másképp cselekedjen. Azt a cselekményszálat írtam meg a regényemben, amelyet íróként a legérdekesebbnek tartottam, az olvasó képzeletére bízom az összes alternatívát.
– A lakhatási válság az egyik legfontosabb globális probléma, meghatározó témája a regényednek is, amely Antonia és családja lakhatási problémáival kezdődik és végződik. Politikai filozófiát tanultál, és feltételezem, hogy az írást eszköznek is tekinted arra, hogy felhívd a figyelmet politikai kérdésekre. Ezért döntöttél úgy, hogy az egzisztenciális kiszolgáltatottságot helyezed a történet középpontjába?
– Nem hiszek abban, hogy az írásnak bármilyen célt kell szolgálnia, vagy hogy tanítania kell valamit.
Nem tekintek küldetésként az írásra, az ötleteimet követem, történeteket mesélek abban a reményben, hogy akár a múltban, akár a jelenben játszódnak, megvilágíthatnak valamit emberi mivoltunkból, az emberi lét problémáiból, nehezen meghozott döntéseinkből és az általunk elért sikerekből. Mindaz, amit tanultam, azok az emberek, akikkel életem során találkoztam, arra késztettek, hogy megírjam ezt a történetet, mert ez egy része annak a lehetséges világnak, amelynek szentelni akartam magam.
Filozófiai tanulmányaim abban segítettek, hogy rátaláljak az engem foglalkoztató témákra és kérdésekre. Ami pedig a lakhatás témáját illeti, ez sok korombeli fiatal életének központi kérdése, és nem szabad magától értetődőnek tekinteni.
– A kortárs olasz irodalom nagyon népszerű a magyar olvasók körében, és ez részben a Ferrante-láznak köszönhető, amely az olasz regényírókat reflektorfénybe helyezte. A tó vize sohasem édes több ponton is kapcsolódik Ferrante regényeinek témáihoz, de persze vannak jelentős különbségek. Az egyik ilyen a tanulás szerepének jelentősége a társadalmi mobilitásban. Hiába tanul Gaia, a te regényed főhőse fáradságosan, mondhatni gépiesen, az oktatás végül nem segíti őt abban, hogy maga mögött hagyhassa a társadalomban és a családjában elfoglalt helyét. Ez egy fontos generációs különbség, amit sok olasz fiatal tapasztal?
– Igen, Ferrante egy másik korszakot mesél el a könyveiben, különösen a Nápolyi regényekben, amikor az oktatás még más szerepet töltött be a társadalomban. Tisztában vagyok vele, hogy minden olasz kortárs írónő műveit, különösen azokat a szerzőket, akiknek a regényei Olaszországon kívül is megjelennek, Ferrante írásaihoz hasonlítják. Ez egyfelől nagy lehetőség, hiszen több nyelven jelenhetnek meg a műveink, és az olasz irodalomnak is nagyobb figyelmet szentelnek, ugyanakkor
íróként kimerítő azért harcolni, hogy ne Ferrante epigonjának tűnjek, hanem egy saját jogán alkotó írónak, mert bár olvastam Ferrante műveit, az én regényeim más alkotói igények és elképzelések mentén születnek.
Visszatérve az oktatás és társadalmi mobilitás kapcsolatára, manapság Olaszországban egyre nehezebb egy fiatal diplomásnak a tudásához méltó, jól fizetett állást találnia, és megbecsült, biztos társadalmi pozíciót kivívnia. Gaia története mindenekelőtt erről szól: egy olyan ország kudarcáról az egyén és a társadalom szintjén egyaránt, amely már nem segíti a fiataljait abban, hogy boldoguljanak és kiteljesedjenek.
– Gaia viszonya az irodalomhoz, az íráshoz, egészen meghökkentő. A történet közepén heteken át színleli a barátnője, Iris kedvéért, hogy érdekli A félkegyelmű, előtte pedig meglepődik azon, hogy a Büszkeség és balítélet az a regény, ami az egyik kapcsolódási pontja Irisszel. Egyetlen saját könyve van, egy szótár, amit az édesanyjától kapott. És van egy fontos jelenet, amikor elképzeli, hogyan végezhetett magával az egyik szereplő, és mint egy iskolai fogalmazást, megírja ezeket az utolsó perceket. Az egész regény egyes szám első személyű elbeszélésként íródott, egyfajta tanúságtétel, amelyben Gaia leírja mindazt, amiről senkivel sem tud beszélni a környezetében. Miért szántál a regényedben ilyen szerepet az írásnak, az irodalomnak?
– Gaia rájön, hogy jó érzéke van az olvasáshoz, és tehetséges tanuló. Az iskolában kapott jó jegyek az elismerés formái, kézzelfogható bizonyítékai a képességeinek. Elsősorban azért olvas és tanul, hogy úgy érezze, megbecsülik, és hogy az anyja szemében értékesnek tűnjön. Soha nem gondoltam Gaiára úgy, mint egy intellektuális képességekkel rendelkező, zseniálisan okos kislányra. Képes a szorgalmas, kitartó munkára, és megérti, hogy a választékos szóhasználat előnyére válhat. Ír néhány teljesen elborult, nagyon sötét esszét, listákat vezet azokról, amikre vágyik, jegyzeteket és beosztásokat ír magának a tanuláshoz, papíron tesz szemrehányásokat a barátainak. Azt mondanám, túl fiatal még ahhoz, hogy megértse, vajon később nagyobb jelentősége lesz-e az írásnak az életében. Egyelőre arra használja az írást, hogy megörökítse a gondolatait, azt, hogy milyennek látja saját magát, és ezekben az írásokban felszínre törnek a szorongásai és a kicsinyessége.
– Gaia felnőtté válásának története egyben a Róma melletti Anguillara Sabazia története is, és érdekes olvasni a lakosok társadalmi kategorizálásáról: a csúcson a generációk óta ott élő, beágyazódott családok állnak, míg a nyaralót vásárló németek és más nyugat-európai nyugdíjasok, illetve a román és lengyel bevándorlók leghátul kullognak. Persze ez a 2000-es évek eleje, így kíváncsi vagyok, történt-e változás az olaszok migrációval kapcsolatos felfogásában és a társadalmi mobilitás lehetőségében?
– Ma sokkal nagyobb figyelmet fordítanak az afrikai kontinens országaiból érkező migrációra, mint a kelet-európaira. Ezek eltérő migrációk, bár az érkezőkkel szembeni előítéletek és az együttélés, a közös munka, a közös jövő elképzelésének nehézségei továbbra is fennállnak, miközben, ha végigtekintünk a történelmen, az emberek mindig is mozgásban voltak, és a különböző hagyományok, nyelvek, nézőpontok mindig is keveredtek. Olaszország egy olyan ország, amely még mindig tud nagyon konzervatív lenni, különösen az olyan provinciális területeken, mint ahol a regényem is játszódik, ahol a periférián élő emberek, a változásoktól jobban félve, a dolgok észszerű valóságán túl is hajlandóak gyarmatosítva és megszállva érezni magukat.