Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet: illusztrált Csengetett, Mylord?-könyv, magyar kiadásban, 2024-ben. Az finom lesz! Igen, tudom jól, hogy a sorozat mekkora siker volt hazánkban, és azt is, hogy a mai napig vannak nézői, sőt még mindig pörögnek az ismétlések a tévében, ki tudja, hányadik adó tűzi őket műsorra. De azt hittem, hogy a streaming felvirágzása és a sorozatdömping miatt már inkább leszállóágban van a show népszerűsége, sőt kihalófélben vannak a magamfajta rajongók. De úgy fest, hatalmasat tévedtem, mert állítólag eljött a Csengetett, Mylord? reneszánszának ideje. Ha ez igaz, én iszonyúan boldog vagyok.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blognak
Mielőtt leültem írni, telefonon rögtönzött felmérést végeztem arról, hogy mik a családi emlékeink-élményeink a sorozattal kapcsolatban. Az egész a ’90-es években kezdődött, ebben mind egyetértettünk, és abban is, hogy lényegében a kezdetektől, talán a legelső sugárzástól nézzük a részeket. Nekem gyerekkoromból leginkább a nagy dobozforma színestévé maradt meg, és hogy esténként ment valamelyik – azóta megboldogult – csatornán, és mi fergetegesen jól szórakozunk rajta. Arra is emlékszem, hogy később, amikor már lett videómagnónk, gondosan felvettünk minden epizódot VHS-kazettákra, később pedig évadonként összegyűjtöttük a DVD-kiadásokat, amik azóta is megvannak, nagy becsben tartva, pedig hát lejátszónk már réges-rég nincs hozzájuk.
Ha a binge-watchingról, vagyis a sorozatdarálásról van szó, a Mylord nálam a rekordtartó: szinte minden évben legalább egyszer újranézem, de az is előfordult már (mint például ősszel), hogy egymás után négyszer-ötször lement a teljes három évad. Tulajdonképpen olyan sokszor láttam már, hogy a főcímdalát álmomból felriadva is eléneklem, a pikírt szállóigék teljesen beépültek a mindennapi szókincsembe, a színészek és szinkronszínészek névsorát hibátlanul felsorolom, és vannak kedvenc epizódok, amelyeknek kívülről tudom minden párbeszédét.
Szóval: igen, mondhatni nagy Csengetett Mylord?-rajongó vagyok, viszont lelkes rajongóként van egy titkos szívfájdalmam is. Az, hogy amikor a magyarországi Mylord-közönségtalálkozó keretében Michael Knowles, Susie Brann és színésztársaik hazánkba látogattak, én pont nem értem rá, csak utólag, felvételről láttam az eseményeket. Arról már lemondtam, hogy valaha találkozom az alkotókkal (igaz, tavaly felfedeztem, hogy a mindig mosolygós, csodálatosan excentrikus Su Pollard színésznő fent van az Instagramon, be is követtem, hátha egyszer lesz merszem írni neki), ugyanakkor úgy érzem, hogy ez a Csengetett, Mylord?-könyv kárpótolt az elmulasztott élményekért, eltöltött a boldog nosztalgia érzésével.
Az Az finom lesz! – Minden, ami Csengetett, Mylord? egy egészen különleges kiadvány, sokféle anyagból lett gondosan összeszőve. Van benne sorozattörténeti áttekintés, helyet kaptak alkotói interjúk, ráadásul nemcsak a brit, hanem a magyar oldalról is, méghozzá a hazai szinkronszínészek révén. Meggyőződésem, hogy a Csengetett, Mylord? sosem lett volna hazánkban akkora siker, ha nem olyan tehetséges színművészek adják a magyar hangokat, mint Hollósi Frigyes, Hámori Ildikó, Gyimesi Pálma, Pásztor Erzsi és a többiek. A magyar szövegkönyvről, a dialógusok remek fordításáról nem is beszélve. Jut eszembe, ha már hangokról van szó: ki tudta, hogy az eredeti brit változatban a legendás papagáj, vagyis Kapitány (más néven a „drága kétlábú fehércsőrű tollas jóbarát”) hangját a James Twelvetreest játszó Jeffrey Holland kölcsönözte? De az nem ugrik be hirtelen, hogy ki kiabálta a magyar változatban: „Szabaaaaad!”
A Helikon Kiadó könyve az alkotói visszaemlékezések mellett komolyabb ismeretterjesztő szövegeket is tartalmaz. Mindig is lenyűgözött, hogy a Csengetett, Mylord? a maga egyszerű, könnyed stílusa ellenére milyen elképesztően mély, sokrétű show. Ez lényegében már a humorában is remekül megmutatkozik. A klasszikus angolosan pikírt helyzetkomikum, a szatirikus beszólások és a színészek zseniális mozgáskomédiája mögött ügyesen-okosan elrejtett mélyebb mondanivaló, kritika és görbe tükör is van. Olyan bonyolultabb politikai-társadalmi, vagy éppen kultúrtörténeti témákkal, mint az osztálykülönbségek, a női egyenjogúság, a hagyományos családi modell kudarca, a technikai fejlődés, vagy akár a szexuális felszabadulás. Ezek szintén mind szóba kerülnek az Az finom lesz! rövid tanulmányaiban.
Azonban a Csengetett, Mylord? szíve-lelke a csattanós replikák, a remek párbeszédek, a precíz díszletek és kosztümök mellett mégiscsak leginkább a szereplőgárdában, a tragikomikus karakterekben és a megható sorstörténeteikben rejlik. Gondoljunk csak a naiv, mindig jóságos és szeretetre méltó Ivyra és az ő keserédes magányára. Alf Stokes sziszifuszi igyekezetére, hogy látszólag minden bajból kivágja magát, mindig a talpára esik, végül mégis utolsóként ér célba. De ott a szeleburdi Henry árvasága, James örökös gőgje és bukástól való félelme, az anyátlan Miss Poppy tettetett szigora, hogy Miss Cissynek monoklis, munkáspárti leszbikus arisztokrata nőként mi mindennel kell megküzdenie. És hát ott van Mabel, szegény-szegény Mabel, aki a tápláléklánc legalján van, és minden agyondolgozott napot korgó gyomorral, szinte üres pénztárcával, mégis büszkén, emelt fővel fejez be.
Henry: Vigyáznunk kell nagyon egymásra, mert mindketten a zsák legalján vagyunk.
Ivy: És hol van Mabel?
Henry: Ő egy másik zsákban.
Ivy: Szegény pára! Ez nem igazságos!
Persze egy Mylord-könyv nem lehet túlságosan komolykodó, és ahogy a tiszteletre méltó Teddyt játszó Michael Knowles mondja Rop Cope történeti áttekintésében, nem szabad megfeledkezni róla, hogy végső soron ez egy vígjáték. A nézők (és olvasók) alapvetően szórakozni akarnak. Szerencsére ezt a könyv szerkesztői is szem előtt tartották, mert az Az finom lesz! színes, szórakoztató könyv lett. Erről gondoskodik a játékos tördelés, Szalkai Diána és Tillai Tamás egyedi illusztrációi, az itt-ott elrejtett vicces idézetek, utalások és kiszólások is. Az pedig különösen jópofa ötlet volt, hogy kortárs szerzők stílusgyakorlatként Mylord-átiratokat írjanak. Ezek közül a kedvencem Cserna-Szabó András szövege, amely megidézi a Vörös Oroszlánt, a legendás kocsmát, ahova néha „jó csak úgy lemenni, lehűteni a kedélyeket, inni egy jó sört”, és ahol szegény Mabel semmirekellő férje is annyit koptatta már a rücskös pultot, hogy kilyukadt a zakója könyöke.
Végezetül, ami a Csengetett, Mylord? aktuális helyzetét illeti, a sorozat befejező részéből kell idéznem: a „kilátásaink nagyszerűek, én pedig emelem poharam a Meldrum-ház újabb felvirágzására!”. És hogy fokozzam a jó híreket: ha lehet hinni Rob Gould rendezőnek, mire kézbe vesszük ezt a könyvet, angolul talán el is készült az első Csengetett, Mylord?-folytatás, méghozzá egy novelláskötet formájában. A címe James és Ivy, és arról szól, hogy egy szigorú, gőgös lakáj és egy szeretetre méltó, melegszívű szobalány modern panziót nyit. Én úgy hallottam, hogy talán idővel magyarul is kapható lesz. Utolsó szó jogán egy kis hencegés: büszkén mondhatom, hogy a kötet végén található Nagy Csengetett, Mylord?-kvízben a húsz kérdésből húszat eltaláltam, így a rajongói szintem könnyedén elérte a „Lord Meldrum-fokozatot”.