Fóbia címmel jelent meg ma Szöllősi Mátyás, Margó-díjas író, költő, fotóriporter új regénye a Helikon Kiadó gondozásában. Mindamellett, hogy a regény érzékeny portré egy magas intelligenciájú, de terhelt családból származó fiatal nőről, a sztereotípiákat messziről elkerülő látlelet a vidéki Magyarországról, a generációk kapcsolódásának mélyáramáról, avagy az egymásból következő – sokszor véletlenszerűnek látszó, ám mégiscsak logikus – események láncolatáról. A Fóbia – az Illegál és a Szabad című művek után – a szerző harmadik kötete a Helikonnál. A kötet bemutatóját március 26-án tartjuk a Jedermann Kávézóban, ahol a szerzővel és dr. Ribarics Pál fizikussal Kolozsi Orsolya beszélget.
Szöllősi Mátyás exkluzív műhelynaplója a Nyugati téren
A Fóbia első könyve egyértelműen a járványidőszak lenyomata, bár azt nem állítanám, hogy Covid-regény. A háttérben ugyan ott húzódik a betegség, annak terjedése, a világ – az egyén és a világ viszonyának – átalakulása, ugyanakkor ez a regény, s főleg az első része, elsősorban a családi és a személyes történetek földerítésének és megértésének könyve. Már a Covid-időszakot megelőzően is dolgoztam a szövegen, de mint utóbb kiderült, az a rész, amely akkor foglalkoztatott, csak a második kötetben jut szerephez majd, és a járványidőszak ilyen szempontból – érthetően sok más szempontból is – alkalmas volt arra, hogy lelassuljak, megvizsgáljak, átértékeljek dolgokat, témákat. Szinte rá lettem (lettünk) kényszerítve az írásra, a már meglévő, és a leendő szövegek továbbgondolására.
A kezdeti döbbenet és némi tanácstalanság után a természetjárás, a „kívül levés” engem hozzásegített ahhoz, hogy abból a fülledt, keszekusza időből kiléphessek – még ha csak órákra, napokra is –, és kitisztult fejjel lássam meg, hogy mivel, illetve kivel, kikkel is kell foglalkoznom.
Hozzátartozik ehhez a fényképezés is, és azok a sorozatok, anyagok, amelyeken a járványidőszak alatt dolgoztam – most csak egyet emelnék ki, az Árnyékban című kárpátaljai, kifejezetten nehéz életkörülmények közt élő emberekről készült portrésorozatomat, melyet az orosz–ukrán háború kitörését követő négy hónapban készítettem. Visszanézve már sokkal jobban értem, miért a vidék, és annak bizonyos sajátosságai érdekeltek szövegszinten is, és honnan merítettem inspirációt bizonyos helyszínek, sorsok láttatásához.
Már a Váltóáram című könyvem kapcsán, amelyben kilenc elbeszélés szerepel, fölmerült sokakban, hogy miért nincs női elbeszélő, miért „csak” férfiak beszélnek, vagy miért csupán férfiakról van szó, és ezek a „nyaggatások”, figyelemfelhívások idővel egyrészt szöget ütöttek a fejembe, másrészt az említett időszak azt is magával hozta, hogy elkezdett működni bennem egy egészen másfajta aspektus, vagy inkább úgy fogalmazok: radikálisan más nézőpontok kezdtek foglalkoztatni.
A betegség egyébként is átértékelés, váltás, másfajta létezés, s bár én nem voltam beteg a járványhelyzet első két évében, sok minden iszonyatos erővel merült föl a múltból, és olyan összefüggések is foglalkoztatni kezdtek, amelyek korábban egyáltalán nem.
A regény szempontjából, és más aspektusból is fontos a múltamban, hogy nők neveltek – ez a generációm történetétől nem idegen. Ha végiggondolom, hogy milyen erős érzelmi hatások értek egészen kamaszkoromig, kik voltak azok, akik lelki és szellemi értelemben meghatároztak, szinte egytől egyig nők állnak előttem. Édesanyám, a nevelőanyám, Bencsik Margit, dédanyám, apai és anyai nagyanyám, a tanáraim jelentős része, a hangszeres oktatóm, Fábián Klára vagy épp az első egyéni edzőm, és így már kezdenek sokkal érthetőbbé válni bizonyos kérdések, válaszok, összefüggések – és az is sokkal nyilvánvalóbbá lett az elmúlt bő három évben, hogy a rengeteg történet vagy történettöredék, amely itt lappang a fejemben, nagyrészt kiktől származik. Nem hiszem, hogy a mai világban jól elkülöníthető volna női vagy férfi beszédmód, szókészlet, ezek a dolgok már jóval régebben összekeveredtek, átalakultak, ugyanakkor persze kellett némi idő, hogy nyelvet találjak azokhoz a történetekhez, amelyekből összeszövődik ez a regény, és ez nem akarásból, hanem valamiféle ráhagyatkozásból, nem szerzett, inkább szinte ajándékba kapott dolgokból származik. Egyre inkább úgy éreztem írás közben, hogy nem arra kell koncentrálnom, hogyan beszél az, aki megszólal a könyvemben, hanem sokkal inkább arra, hogy miről beszél, miről akar beszélni, és főleg, hogy milyen a viszonya ahhoz, amiről szót ejt, és ezt a viszonyt, amely egyszerre erősen érzelmi és intellektuális, hogyan viseli, éli át, újra és újra – s ennek földerítésében, megértésében a párom, Tankó Andrea is hihetetlen sok segítséget nyújtott.
Azt mindenképp szerettem volna láttatni, és ez elég tudatosan is működött, hogy hogyan, miként működik a hatalomgyakorlás olyan helyzetekben, ahol egy személy a gyakorlatlansága, a téma idegensége, annak szokatlansága miatt kiszolgáltatott; ahol erősen függ bizonyos intézményesített rendszerektől, egyes személyek azokban betöltött szerepétől, a jog szabta lehetőségektől, keretektől, a társadalmunkban működő (rossz) beidegződésektől, vagy egy olyan szokatlan szituációba ágyazott rendőrségi ügy menetétől, amely alapvetően bizonytalanná és elveszetté teszi az embert.
Miként működik az életünkben, a hétköznapjainkban a hatalomgyakorlás, s hogy bizonyos szituációkban miért, hogyan lehetséges vagy épp lehetetlen tenni, küzdeni ellene.
A regény egy másik (alap)témája ugyanakkor sokkal szokatlanabb, hiszen elméleti fizikáról is szó esik benne, és nemcsak a fölemlegetés szintjén, mivel a beszélő maga foglalkozik behatóan a témával; a Fóbia főszereplője fizikusnő. Ez a téma nem csak a különlegessége, különcsége miatt került a könyvbe. Egyrészt régóta foglalkoztatnak az ilyen jellegű kutatások – sok ilyen témájú cikket, tanulmányt, könyvet olvasok –, s már csak azért is fontos volt, hogy ennek a könyvnek is meghatározó része legyen a fizika, illetve a kozmológia, mert a regény, legalábbis az első könyve, szoros kapcsolatot ápol a már említett Váltóárammal, sok mindent gondoltam tovább az abban a könyvben megjelenő, kidomborodó témákból.
Az az erős érzelmi töltöttség, amely a személyes és családi történetekben rejlik, és az a szikár, szinte szigorúnak tűnő világ, amelyre a fizika kapcsán gondolhatnak – bizonyára gondolnak is – sokan, különös kettősséget alkot, és ez a két világ bizonyos értelemben „helyet cserél” az elbeszélés folyamán, fölcserélhetővé válik – s bár azt sokan az olvasók közül is biztosan megtapasztalták már, hogy mennyire zárt, szabályokkal körülhatárolt, merev lehet a családi élet (ez mifelénk nem szokatlan), arra talán már kevesebben gondolnának, hogy milyen szabadságot nyújthat a tudomány, a kutatás, egy kívülről zártnak, merevnek látszó rendszer, például a fizika világa, és milyen bensőséges – és nyilván paradox – viszonyt ápol a költészettel. Az elbeszélőmnek, többek közt a családi hagyományok miatt, korán fontossá váltak az úgymond egzakt, csakis ésszel, érvekkel megmagyarázható dolgok, ugyanakkor – többek közt a teljesen szokatlan járványhelyzet, a felmenőivel való viszonya (vagy egyes viszonyok hiánya), a párkapcsolata, bizonyos fölfedezések stb. miatt – egyre inkább az elfeledett, vagy korábban meg sem tapasztalt lelki és szellemi folyamatok kerülnek számára előtérbe, amelyek azonban egészen másfajta, nem feltétlenül ok-okozati módon szerveződnek, hatnak rá, és rajta keresztül persze a környezetére is.
A regény írásával, sőt tartalmával kapcsolatban mindenképp meg kell említenem a zenét. A következő kijelentést, azt hiszem, még többen átérzik majd, mint egyes korábbiakat; azazhogy a járványhelyzet alatt hányszor mentettek meg, vagy legalább húztak ki a gödörből egyes szerzők, illetve előadók, s hogy milyen mély lelki többletet rejt sokszor egy fölhangzó akkord, mint több száz vagy ezer szó akár. Abban a csöndben, amely 2020–2021-ben körülvett, ma már biztosan érzem, jobban hallottam a zenét. Mélyebbre hatolt, ösztönzőbbé és életigenlőbbé tett, mint bármikor korábban, és „megtanultam” írás közben is hallgatni például Martha Argerich, Maria João Pires, Johann Sebastian Bach, Domenico Scarlatti, Ludwig van Beethoven, Claude Debussy, Bartók Béla, Arvo Pärt, Szvjatoszlav Richter, Dmitri Sosztakovics, a Massive Attack, Snétberger Ferenc (és még sokak) szerzeményeit, játékát – minden lehetetlen és reménytelen pillanatban segítségemre voltak, és bízom benne, hogy a hatásuk a szöveg egyes részeiből, vagy talán az egész regényből, kihallatszik.