Akinek életét keresztül-kasul behálózza a háború

Szerhij Zsadan és az ezredforduló új, háborús költészete

Szerhij Zsadan ukrán költő, író és rocksztár nem csak a hazája ellen indított totális háborúnak köszönheti hírnevét. Sőt, már jóval a narancsos forradalom és a Majdan előtt is írt. Az elmúlt évtized forradalmi és háborús eseményei azonban alapjaiban határozták meg líráját, mely új fénytörésben láttatja a hazafias, képviseleti és forradalmi költészet lehetőségeit a 21. században, mikor azt hihettük, hogy a profetikus hang és a himnikus megszólalás már a múlté.

Závada Péter írása a Nyugati tér blogon

A 2022-es Frankfurti Könyvvásáron részt vettem a Német Könyvkereskedők Békedíjasának rendezett sajtótájékoztatón, így személyesen is volt szerencsém látni az elismerésben részesülő Szerhij Zsadant. Egy dolog már akkor is tisztán látszott:

a nemzetközi nyilvánosságot elsősorban nem Zsadan versei érdekelték, hanem – érthető módon – az ukrajnai háborús helyzet. A líra egyébként is mostoha helyzetben van a nemzetközi könyvpiacon: nehezen fordítható, sokkal kevesebben olvassák, mint a prózát vagy az ismeretterjesztő kiadványokat. De, mint azt később a szerző maga is elmondta, akkoriban őt is az irodalmon túli problémák foglalkoztatták: például az, hogy olajtüzelésű kályhát vásároljon Kelet-Ukrajnában élő édesanyjának a tél közeledtével, ahol az áram- és gázszolgáltatás az orosz támadások miatt épp akadozott. Ebből is kiderült: a szerző életét keresztül-kasul behálózza a háború.

Zsadan prózáját már ismerhetik a magyar olvasók, két kötete is megjelent: 2010-ben a posztszovjet-Trainspottingként aposztrofált Depeche Mode, és két évvel később a Vorosilovgrád (mindkettő Körner Gábor fordításában). De 2023 februárja óta végre a szerző verseit is olvashatjuk, hiszen Harkiv Hotel címmel a Jelenkor Kiadó közreadta első magyar nyelvű verseskötetét Vonnák Diána kivételesen értő és érzékeny fordításában és válogatásában. Vonnák, aki maga is író, kulturális antropológus, Ukrajna-szakértő az 1749-en megjelent interjújában elmondta, miért esett választása erre a címre. A kötetben persze szerepel a címadó vers, továbbá ez volt a címe a Zsadan által szerkesztett, harkivi költők műveit összegyűjtő antológiának is.

Harkiv Zsadan kamaszkorának fontos helyszíne. Ide járt egyetemre, és, mint az a regényeiből is kiderül, a környéken gyakori jelenség volt a csempészekkel folytatott illegális bizniszelés és mindennapiak a dílerek közti utcai összecsapások, valamint innen nem messze zajlott a donbaszi háború is, ami még inkább meghatározta a város korabeli arcát.

Zsadan immár harmincéves költői pályája mind műfajilag, mind a megszólalásmódok tekintetében igen sokszínű – állítja Vonnák Diána –, és a költő talán ezzel tűnik ki leginkább kortársai közül. A széles poétikai fesztáv a korai szatíráktól és szocio-karikatúráktól kezdve a hagyományos balladákon és formaverseken át a forradalmi versekig, katonaindulókig és dalszövegekig terjed, de költészetében ugyanúgy megjelenik a neoavantgárd kísérletezés, mint az élőbeszédszerűbb, slam poetryhez hasonló dikció. Az pedig, hogy az életmű rendkívül diverz, és folyamatosan mozgásban van, nem mond ellent annak sem, hogy egyes szövegekben a kifejezetten hagyományos, sőt archaikus beszédmód is tetten érhető. Ez összefüggésben állhat azzal is, hogy

Zsadan – amennyire én látom – a hagyományos forradalmár-költő szerep újrateremtésével is kísérletezik, sőt, mintha nem is nagyon lenne más választása. Egy olyan földrajzi régióban, ahol a háború borzalmai a szenvedést legkevesebb évtizedek óta metafizikai rangra emelik, az egyéni és a nemzeti sorskérdések elválaszthatatlannak tűnnek egymástól. És nincs ez másképp a Harkiv Hotelben sem.

Zsadan számára a vers, legyen képileg mégoly szárnyaló fantáziájú vagy szürreális, mindig a valóságra való emlékez(tet)és médiuma is, és mint ilyen, lehorgonyozza magát a történelemben. Még a leglátomásosabb és leglégiesebb metaforáin is átsüt a nyári aszfalt forrósága, behallatszik verseibe a társadalom perifériájáról a nélkülözők hangja. Zsadant ugyanis azok érdeklik a leginkább, akiket a pártpolitika és az elit értelmiség is elfelejtett, és a rendszer a tönk szélére sodort. Semmi nem öncéllal történik tehát ezekben a versekben, hiszen a háborúban nem létezik a puszta esztétikum – a hazafias költészet Zsadan esetében magától értetődő: a hétköznapi túlélés záloga, és így minden költői eszköz a közös, földolgozatlan múlt ki- és elbeszélésének szolgálatában áll.

De a fiatal Zsadant mintha eleve a valódi emberi sorsok izgatnák. Az 1995-től 2013-ig született versekben balladát ír a gyomrukban drogot csempésző kínaiakról, himnuszt az öreg folyosói takarítónőkhöz vagy a régi focistatárshoz, aki egy csapatban játszott vele, és közben füvet árult. Hőskölteményt egy agyonlőtt tetováló fiúról és elégiát a lebombázott város pszichiátriáján fekvő betegekről, akikről csak az ott ragadt takarítók gondoskodnak. Zsadan verseit olvasva az jut eszünkbe, hogy ezek a szövegek akár novellák is lehetnének, annyira fontos bennük a narratív szál, a krónikás jelleg. A sokszor élőbeszédszerű, alulstilizált, mégis húsba vágó képek pedig mindezt csak még inkább erősítik:

„(…) testükben lapulva várt a sárga húgy
mint a csempészáru (…)”

Ez a kép a Harkivban található Budinok Szlovóról, vagyis a Szó Háza nevű épületkomplexumról szóló versben, Az ukrán időmértékes verselés végében szerepel. A szóban forgó szöveg, mint azt Vonnák Diána utószavából megtudhatjuk, az 1930-ban Harkivban lezajlott első szovjet kirakatper áldozatainak állít emléket, akik részint ebben, az irodalmi elit számára fenntartott házban laktak, és akiket eleinte csak letartóztattak, később legtöbbüket kirakatperek után kivégeztek. Mert ez az, „ahol elkezdődik a halál és vége lesz az irodalomnak” – írja Zsadan.

Az irodalom mint a versek által színre vitt nyelvi esemény ennek ellenére rendkívül hangsúlyos a szövegben:

„mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai
hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban (…)”.

A sűrű szövésű, gyakran profán metaforák tovább gazdagítják a keletukrán kartográfiát:

„(…) harkiv vidéki város csupa sárgabarack és késelés”,

és arrafelé

„(…) a szürke ég pállott ózont ereszt
a tripperes gyárzóna terei
felett.”
(Donbas Independent)

„Mikor az ósdi gramofonok kifogynak a dalból,
még szivárog belőlük a gépzsír,
mint sérült konzervből
a paradicsomlé.”
(A századelő kultúrtörténete)

„Körben a szobákat feltölti a szürkület, 
mint cirkálókat a szén (…)”
(A folyosói takarítónők)

Zsadantól bizonyos verseiben nem áll távol az archaikusabb megszólalás sem, egyfajta hagyományosabb, a 19. századi, romantikus forradalmár-költő szerepet megidéző hang. Az Ezreddobokban például valódi, tőről metszett forradalmi lírát olvashatunk – hacsak nem rejtőzik a sorok között valamiféle irónia, amit nem sikerült detektálnom –: a versszubjektum itt vállaltan a nép nevében szólal meg:

„Ne hagyj el, hazám,
ne kövesd a csillagokat,
maradj itt velem a parkokban szürkületkor,
a fekete vastestű nyerőgépekkel, amiket
ki tudja, kicsoda, tinédzserek
fekete szívével töltött tele.
Ha még te is elhagysz,
lesz-e önbizalmam
ütni az ezreddobokat,
elküldeni a leveleiket,
ápolni a kapcsolatot
az ördöggel?”

Ugyanakkor Zsadan gyakran él a szatíra és a stílusparódia eszközével is. A megszálló rezsim előnyei című vers – a kötet rendkívül hasznos, kontextust szolgáltató jegyzetei erre is kitérnek – nem más, mint egy ironikus kollázs olyan verssorokból és sanzonidézetekből, melyeket minden ukrán betéve ismer. Míg az első sor az orosz rezsim által támogatott, és később Putyin pártjában kikötő sanzonénekes és bárd, Alekszander Rosenbaum Párkeresés (Szvatovsztvo) című dalának nyitányát idézi meg, addig a „nép vagyok, kinek igazság adja erejét” idézet Pavlo Ticsina, szovjet-ukrán költő közismert, Megerősítem című verséből származik. Ticsina szimbolista, avantgárd költőből lett hithű szocialista, végül Sztálinhoz írt ódát, és ő szerezte az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság himnuszát is. A vers záró sorai pedig Makszim Rilszkij Rózsa és szőlő című közismert versét idézik meg szintén ironikus hangnemben.

Ha pedig szóba került a képviseletiség és az irónia viszonya, azt sem érdemes elhallgatnunk, hogy Zsadan politikai költészete akkor a legerősebb, ha ironikus. A Lukoil kétségkívül a Harkiv Hotel egyik legütősebb verse – már korábban is olvashattuk a Versumon, szintén Vonnák fordításában –, egy szatirikus hangú elégia az ukrán olaj-oligarchákról. A szöveg Nagypénteken játszódik, mikor a lírai én szerint forgolódni kezdenek a holtak a hideg, agyagos földben, és a helyi olajcégek középvállalkozói könnyüket és taknyukat Dolce Gabbanájukba törölve Hennessyt kortyolnak eldobható műanyag poharakból, miközben tüdőn lőtt testvérüket gyászolják. De „A halál az olaj területe, hát mossa el minden bűnét az olaj.” – írja Zsadan. A halott cégvezető végül Krisztusként tér vissza a krematóriumból a gazban alvókhoz és a piától szétesettekhez, de még véletlenül sem azért, hogy megváltsa őket, csupán a Nokia-töltőért jött, hogy aztán induljon is a „végtelen offshore-mezőkre” a „platinaszőke sunákhoz”.

Bár műfajilag ez a költészet heterogén, a versekben beszélő lírai szubjektum meglepően konzisztens. Úgy szólítja meg az odaértett olvasót, mintha folyton egy öreg barátnak mesélne. Mint például a Szeretni téged mindhalálig nyitányában:

„Emlékszel arra a gyanús házra?
Valami örömtelen zombik laktak benne.”

A vers arról a mindennapi tapasztalatról beszél, hogy miként lehet a borzalmak közepette is önfeledtnek lenni. Az ifjú szerelmeseknek még a hetek óta halott szomszéd bácsi szaga sem tűnik fel. „Ez volt életünk legszebb hónapja”. És Zsadan is azt a taktikát követi, amit versében az „öreg zombinak” ajánl:

„Énekelj, amiről mindenkinél többet tudsz.
Az időnek nincs hatalma fölöttünk, elűzzük énekünkkel.”

A Harkiv Hotel motívumhálójának három fontos csomópontja minden bizonnyal a háború, a futball és az istenhit. Az egyik legemlékezetesebb passzust a munkásosztály és a sport viszonyáról a Kerékpárok című versben olvashatjuk:

„A munkások, akik reggelente műszakra indultak,
és esténként kirohantak az égett, kemény
pályákra az árnyékok és a nap ellen
játszani, úgy törték meg az időt, mint a
forró kenyeret, tudták, hogy az életben,
amikor kezdődik, minden a legelső,
a jövő pedig többnyire üzemekben
és focipályán készül.”

Nyomokban talán a beatköltők hatását, konkrétan Ginsberg Üvöltését is kihalljuk a szociálisan elkötelezett, profetikusan áradó zsadani poétikából: a végtelennek tűnő, jelzős szerkezetekben dúskáló felsorolásokból és társadalmi tablókból.

A Kövek című, szakaszokra tagolt hosszúvers is egyfajta testamentum: búcsú az elfoglalt városoktól. A lírai én kéményseprőkhöz hasonlítja a fekete öltönyösöket, akik magukhoz ragadták a hatalmat, és most fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele. A beszélő állítása szerint:

„(…) még az emlékeinket is felgyújtották a gépeikkel (…)”,

pedig az emlékezés az egyetlen dolog, amit az elnyomók elviekben nem vehetnek el.

„Mert mik a mi emlékeink?
Az emlékeink zászlók, amelyeket senki nem von be,
pedig a hatalom
rég és tartósan megváltozott.”

És itt a versbeszélő már önmagát és saját népét hibáztatja, amiért hagyták, hogy az ellenség leigázza őket. A felelősség vádját tehetetlenségében visszafordítja önmagára:

„De te meg én – mi kire panaszkodjunk?
Mi voltunk, akik odaadtunk nekik mindent.
Nekik adtuk a közterek növényeit, a költők szobrait.
Nekik adtuk a pincéinket, a cipészbódékat.
Csak álltunk és néztük,
Ahogy a decemberi köd eltünteti a városainkat.
Úgyhogy térj vissza végre, gyerünk,
még játszhatunk egy visszavágót.
Akárhogy is, azt nem tudják kiverni belőlünk,
hogy közünk van ezekhez a helyekhez.”

A 2014-től 2021-ig keletkezett versekben talán még inkább fölerősödik a keresztény szimbolika. A Terhesség című meghatóan bensőséges szövegben Szűz Mária és Szent József mint hétköznapi szerelmespár jelenik meg, akik születendő gyermekük nevét készülnek eldönteni. Mária terhes hasára, mint egy tengeri kagylóra, tapasztja rá fülét József, úgy hallgatózik. Míg a Kattant című, szintén rendkívül erős versben Sodoma és Gomorra története köszön vissza egy elpusztított város pszichiátriáján fekvő báty sorstragédiájában. A Harkiv Hotelben egyébként éppúgy, mint Visky András Kitelepítésében, a fogság embertelen körülményei között az egyedüli könyv a Biblia.

„Hogy élj egy városban, melyre ostromgyűrű zárul?
Szürkületkor szorongás markol beléd:
a sötétben olyan közeli lesz minden.
Egyetlen könyv van csak, az Istenről beszél,
annak azonban még szerzője sincsen.”
(Templomosok)

Zsadan versei olykor rímelnek is. Vonnák Diána – a korábban már idézett interjúban – az életműben felbukkanó formaversek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a kortárs magyar és ukrán nyelvű költészet egyik legszembetűnőbb különbsége, hogy az ukrán nyelv jobban elbírja az élőbeszéd-szerűséget és a szótaghangsúlyos verselést (amit nálunk leginkább az időmértékes verseléshez lehetne hasonlítani), és mintha itthon jobban el is lenne koptatva ez a típusú megszólalás. „Én azt látom, hogy Magyarországon éppen jön vissza a formavers, szerintem most inkább az alanyi költészet és a szabadversek nagyja üresedett ki. Az biztos, hogy az ukrán költészetben erősebb az élőbeszéd hagyománya, erősebb a hangzó költészet szerepe, mint a magyarban; az is, hogy egyáltalán nem olyan folyóirat-központú ott a költészet, az egész mező sokkal kevésbé hierarchikus és intézményesedett. Szerintem inkább ilyesmitől függ, hogy mi lesz meghatározó, nem a nyelvtől magától. Az ukrán szótaghangsúlyos verselést nem lehet áttenni magyarra, mert nálunk kötött a hangsúly; ilyen értelemben persze vannak alapvető különbségek, de szerintem az ízlés, így a formavers vs. szabadvers, élő vs. olvasott líra teljesen más dimenzió” – fogalmazott Vonnák.

A Harkiv Hotel versei tehát gyakran idéznek klasszikus lírai műfajokat és versformákat. A Madár című vers például egy páros rímekben írt ballada egy halott nőről, akire a réten találtak rá. Dikciója néhol a népdalokat vagy katonadalokat juttatja eszünkbe, máskor pedig egyenesen himnikus hangot üt meg:

„E gazdag völgyeket muszáj lesz szeretnünk!
E kései órán muszáj már felkeljünk!”

(…)

„A mi földünk lesz az, nyelvünk jelöli”
(…)

„Átvonul a madár árnya a föld felett,
Ezt a földet mától Ukrajnának nevezd!”

Ez a típusú képviseleti hang a mi generációnk számára – legalábbis Magyarországon – teljesen ismeretlen. Aki nem élt háborúban, nem tudhatja, mit jelentenek az ilyen és ehhez hasonló mondatok:

„Ki kit élt túl, kit ért az a kétes
szerencse, hogy nézheti, amint felkészítik a halott
ellenséget a temetői útra.”

(…)

„Maradj velem, utcák zenéje.
Maradj velem, győzelmi mámor.
Igazságérzet.
Ritmusérzék.”
(+++)

A lírai én egy ponton explicit módon is kinyilvánítja véleményét a politikai költészetről, illetve annak az olvasók általi hűvös fogadtatásáról, mintegy provokálva is őket:

„Mindenben túl sok a politika – siránkoznak az olvasók –,
beszélnének inkább a város felett az égről.”

(…)

„Rendben, beszéljünk a nők szemében tükröződő égről.
Egy halott nő szeme, reggel
vándormadarak tükröződnek benne,
este az északi félteke csillagképei.”
(+++)

A kötet verseinek egyik legizgalmasabb vállalása mégis az, ahogy a háború és a nyelv viszonyát tematizálják. Zsadan, bár nem explicit módon ugyan, de a harcok miatt fellépő poszttraumás stressz-szindrómáról, vagyis a PTSD-ről is ír a Már három éve a háborúról beszélünk című versben, melynek központi alakja egy frontról visszatért, megnémult katona.

„Fél év múlva tért vissza.
Hol volt – nem tudjuk.
Mitől fél – nem mondja.
De valamitől fél.
Sőt, úgy tűnhet
Mindentől fél.”

A háború tapasztalatának nyelvi eseménnyé formálása, illetve elbeszélhetőségének kérdésessége, vagy még inkább lehetetlensége fontos szervezőelvévé válik a kötetnek. A háború, ahogy Zsadan fogalmaz, egyrészt kitépi a régi nyelvünket, és nem tesz másikat a helyére. Másrészt új szavakat vezet be: a haragra, a sajnálatra, a megvetésre, az átkozódásra, az imára. Csöndben maradni viszont nem lehet.

„Fontos nekünk, hogy a háborús időkben szólhassunk magunkról.”

(…)

„Hallgatni magunkról elviselhetetlen lenne.”

(…)

„És így is van:
a háború semmilyen.
Így is beszélnek róla:
jelzők nélkül.”
(Már három éve a háborúról beszélünk)

„Hogyan lehet egy olyan országban politikáról beszélni,
Ami a saját nyelvével sebzi fel az ínyét?”
(+++)

Zsadan versei gyakran hozzák játékba a nyelv mint performatívum szerepét is, ami beszédaktusként próbálja megváltoztatni a körülötte tapasztalt valóságot:

„A nyelv – értelemmel
teli légzés.
A nyelv – egy lehetőségkísértet
meggyőzni valakit, hogy
ne ugorjon egy hídról a Szajnába.”
(+++)

De egyből vissza is vonja a megszólalás hatékonyságába vetett bizalmát:

„Csak nyelvnek ne nevezd.”

(…)

„Legyen ez bármi, de nem nyelv.”

(…)

„De ilyen nyelven beszélni olyan,
mint vassal társalogni,
hársakkal vitázni.”

A Janukovics-években kiépülő oligarchia miatt érzett önvádtól, illetve az így perifériára szorult néprétegek iránt megélt felelősségtől Zsadan lírája eljut a Majdan utáni háborús költészetig, mígnem a lírai megszólalás lehetőségfeltételeit végül a természetben és az elcsendesülésben találja meg. A fent idézett interjúban Vonnák Diána megjegyzi, hogy az idő előrehaladtával Zsadan poétikája egyre kiérleltebb és letisztultabb lesz: „A háborús verseknél nagyon érdekes az, ahogyan a figyelni akarásból, a másik ember érteni akarásából eljut valami csendig, ahol csak a rá annyira jellemző természetmotívumok maradnak, a hó, a madarak, a fák; valami örökös, kietlen tél.” A számos, +++ című verset magába foglaló, töredékekből álló vers(ciklust) nem utolsósorban az ilyen találatokért érdemes végigolvasni:

„Megérezni a tél lakatosmunkáját
a fény üres
szobáin.”
(+++)

„Nézzük,
milyen tökéletesen hullanak
a levelek erről a fáról:
milyen erővel, milyen összhangban,
mint a
levegő kóruséneke.”
(+++)

Bizonyos verseiben Zsadan mintegy ars poetica jelleggel arról is beszámol, hogy szerinte miben áll a költészet faladata, és milyen az ideális vers. Ezekben a leírásokban gyakran a költészet egyszerűsége mellett teszi le a garast.

„A lényeg, hogy azt mondd, ami van.
Az ég egyedül önmagára hasonlít.
A kő is egyedül önmagára hasonlít.”
(Új helyesírás)

„Aki foglalkozott valaha a
költészet mediterrán konyhájával, mind tudja,
milyen legyen a vers.
A vers legyen egyszerű.
Az ábécénél nem bonyolultabb.
A vers legyen rövid.
A vers olyan legyen, mint egy recept.
A verset könnyű legyen megjegyezni,
mint egy útlevél számát.”
(Új helyesírás)

A Harkiv Hotel utolsó ciklusában olvashatunk néhány friss, 2022 után írt verset is, melyek szintén a +++ tagolás után kezdődnek – mintha Zsadan évek óta ugyanazt a hosszúverset írná, és az embernek az a nyugtalanító érzése támad, hogy a címben szereplő pluszjelek célkeresztként merednek rá.
Az egyik legemlékezetesebb darabban „a hó rövid történetéről” olvashatunk:

„Légy a hóesés krónikása,
hadd kapaszkodjak a mese fonalába, vezessen
el a tél határához,
a hóvihar kéklő peremére.”
(+++)

De a tél tiszta, elcsendesülő képei még ilyenkor sem nélkülözhetik a háborúra történő utalásokat. A háború ugyanis Zsadan költészetében mindenen rajta hagyja a nyomát.

„Éjszakád, mint a zsebbe rejtett börtönkenyér,
egy sétáló ferde sziluettje, viaszból gyúrt hold,
lépted városok újraírt krónikája,
térre vezető lejtő, hol a
vadászok mély nyomaiban félelem
olvad össze a bátorsággal.” 
(+++)

(És a Harkiv Hotel megjelenése óta még egy prózai mű olvasható Szerhij Zsadantól, A diákotthon című regény. – a szerk.)