Lassan napra pontosan 75 éve, hogy megjelent George Orwell klasszikusa, az 1984. A 2024 júniusára datálható évforduló előfutáraként jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában Sandra Newman regénye, a Julia, mely merészen gondolja újra ezt a klasszikust: női nézőpontból, azaz a női főszereplő, Julia szemszögéből meséli el a jól ismert disztópiát. Az Orwell-évfordulóról és Sandra Newman izgalmas vállalkozásáról a Helikon Kiadó vezetője, M. Nagy Miklós írt a Nyugati tér blognak.
Az Orwell-évfordulók, főleg az 1984 megjelenésének (1949) és az író halálának (1950) kerek vagy akár félkerek évfordulói már jó ideje mindig is… Mik is? Mondjuk, hogy apropók. Azt nem mondanám, hogy „ünnepek”, mert ez a szó valahogy nem illik ide. Vagy – legfeljebb – „keserves ünnepek”. Maga Orwell mondta – Winston Smith, az 1984 főhőse szájába adva a szavakat, mikor az naplót kezd írni –: „Vagy a jelenhez hasonló lesz a jövő is, s akkor nem fognak vele törődni, vagy pedig más lesz, mint a jelen, s akkor nem lesz semmi értelme a mondanivalójának.” Ezt idézem én is, mert ez persze logikus, de az élet – és a történelem – nem annyira logikus, vagy legalábbis mindig bonyolultabb, mint azt bárki (akár Orwell is) el tudná (tudta volna) képzelni. Ez a jövő, amiben élünk, se nem hasonló, se nem más. Orwell ugyan a világ nagy részén (már) nincs betiltva, lehet „ünnepelni”, de – legalábbis abból ítélve, hogy úgy nagyjából tíz éve a regény (az Állatfarmmal együtt) világszerte folyamatosan bestseller – mégis egyre több ember érzi úgy (Nyugaton is!), hogy valamilyen orwelliánus totalitárius diktatúra felé tartunk. Ami persze nem (lesz) egészen olyan, mint az 1984 világa, de sok mindenben – már látjuk! már érezzük! – Orwell víziója lassacskán mégiscsak valósággá kezd válni.
Különben ezt ítélje meg ki-ki maga: az Orwell-évfordulók leginkább arra szolgálnak, hogy számot vessünk azzal, beigazolódni látszik-e minden idők talán legpesszimistább disztópiája. Orwell két világháború, a spanyol polgárháború, a nácizmus, a holokauszt, Hirosima és Nagaszaki után, szó szerint egy romos világban, a harmadik világháború és a sztálinizmus fenyegetése alatt (mellesleg korábban a brit imperializmus szörnyűségeit is megtapasztalva), már-már paranoiásan rettegve az oroszoktól és halálos betegen írta utolsó könyvét – amit ő elképzelt, annál a valóság csak jobb lehet, gondolhatjuk… De, ismétlem, ezt ki-ki maga gondolja végig: mondjuk, hogy a nyugati világ vajon a totális állami megfigyelés, a politikai korrektség, a cancel culture, a woke orwelli totalitarizmusa felé tart-e, miközben a világ másik felén meg (Oroszország, Közép-Ázsia, Irán, Kína stb.) egyre durvábban nyomja-e el a szabadságot az a bizonyos csizma. Különben meg, azt hiszem, ha csizma még nincs is mindenütt, az állami propaganda szerte a világon kezd orwellivé válni. Mondjuk, én a mi kies kis országunkban tökéletesen átérzem, amit Dmitry Glukhovsky írt még a háború előtt Oroszországról, nyilván úgy, hogy közben Orwellre gondolt:
„Miért van az, hogy a tévé mindennap valami mást hazudik, és mindennap a mai hazugságban kell hinni, a tegnapit pedig elfelejteni?”
Az Orwell-évfordulókra rendszerint számos új publikáció jelenik meg: ilyen volt például 2020-ban (Orwell halálának hetvenedik évfordulóján) az 1984 képregényváltozata, amelyet a brazil grafikus, Fido Nesti rajzolt, szuggesztív képekben megidézve a regény sivár világát a „csizma alatt”, ahol – Szolzsenyicin szerint – mégiscsak van élet, és ezt Orwell nem értette. Szerintem értette, Szolzsenyicinnek ebben nem volt igaza; de hát egyrészt minden nem fér bele egy könyvbe, másrészt Orwell bizonyára minél elrettentőbbre akarta formálni ezt a világot. Hiszen nem realista regényt próbált írni, hanem keserűen szatirikus figyelmeztetést: hogy ha nem is pontosan az 1984 világa, de valami hasonló várhat ránk.
És szintén 2020-ban jelent meg Sylvia Topp könyve Orwell első feleségéről (Eileen: The Making of George Orwell), most pedig egy újabb könyv róla, Anna Funderé (Wifedom: Mrs. Orwell’s Invisible Life), s ezekből megtudhattuk egyrészt, hogy Orwell a magánéletében nem volt szent (már ha bárki is ezt gondolta volna róla), másrészt, hogy a ragyogó intellektusú és tehetséges Eileen sok tekintetben hozzájárult az orwelli remekművek megalkotásához.
A mostani évfordulóhoz kapcsolódó másik izgalmas új könyv Sandra Newman Juliája, melyet a szerző az Orwell Estate jóváhagyásával írt és publikált, s bár itt-ott – például a Publishers Weeklyben – a regényt az 1984 „provokatív és feminista” újragondolásának nevezték, én úgy gondolom, hogy bár a könyv beletartozik abba az egyébként fontos trendbe, hogy klasszikus műveknek egyre-másra születik női nézőpontú feldolgozásuk, feministának aligha lehet mondani. Sandra Newman többnyire hűségesen követi az eredeti sztorit (bár aztán kicsit továbbírja, ami különösen izgalmas, mert megtudjuk, mi lesz a Nagy Testvérrel), Óceánia világa pontosan – vagy majdnem pontosan – ugyanolyan, mint Orwellnél; az új, női nézőpont mégis már-már zavarba ejtően elmélyíti a regény pszichológiai rétegét.
Szó sincs róla, hogy Julia egyértelműen pozitív hős lenne, a patriarchális diktatúrában elnyomott, megnyomorított, meggyalázott nők szimbóluma. Sandra Newman nagyon is hús-vér alakot teremtett, aki folyamatosan bizonytalanságban tartja az olvasót: ha valaminek, akkor a kettősgondolnak, sőt kettőséreznek a tökéletes képviselője: miközben szeretkezik, egyszerre tudja élvezni az életnek ezt a gyönyörét (mert, ugye, a Nagy Testvér csizmája alatt is van élet), sőt szerelmet érez a férfi iránt, miközben elégedett magával, amiért ügyesen elvégzi a hatalom által rábízott aljas feladatot.
Az 1984-nek – s így a Juliának is – lehet afféle „megnyugtató” hatása is (mármint bizonyos politikai szimpátiájú emberekre): lám, Orwell „jóslata” nem igazolódott be: nincs „Nagy Testvér”, nincs „újnyelv”, lassan, de biztosan magunk mögött hagyjuk azt a szörnyű kommunista-szocialista világot: van szólásszabadság és a többi. Ezzel kapcsolatban egy orosz szerzőt említenék, a ma már (a háború kitörése óta) emigrációban élő Dmitrij Bikovot, aki 2009-ben, az 1984 megjelenésének hatvanadik évfordulója kapcsán azt fejtegette, hogy Orwell a részletekben tévedett (már ha tévedésnek lehet mondani, hogy egy író nem látja pontosan a jövőt), de a lényegben, a keserű figyelmeztetés jogosságában és profetikusságában igaza volt. Mert nem kell se Nagy Testvér, se újnyelv, se kettősgondol ahhoz, hogy egy társadalom egyszer csak totalitáriussá váljon.
„Na jó, kimondom, barátaim és testvéreim – írta Bikov –: nálunk totalitarizmus van. Csak korábban ezt a nyilvánvaló tényt bűnbánóan vagy legalábbis elégedetlenül ismerték el minálunk, ma meg már büszkén: igenis, nálunk totalitarizmus van! Nekünk jobb így.”
Igen, Bikov leírhatta ezt 2009-ben Oroszországban.
Én pedig leírhattam ezeket most.
Na és akkor most mi is van?