Az izlandi Jón Kalman Stefánsson a sötét tenger, a hideg fjordok, a fekete partok, a csillagok és az emberekben lakó remény írója, aki 2019-ben vált a hazai olvasók kedvencévé, ugyanis ekkor jelent meg magyarul Menny és pokol című trilógiája, mely akkor az év egyik legnagyobb irodalmi sikere volt. Azóta is sorra látnak napvilágot magyarra fordított kötetei, az olvasók lelkesedése pedig nem csökken, az őszi Margó Fesztiválon például sokan kígyózó sorokban, órákon át várakoztak arra, hogy dedikáltassanak és találkozhassanak az íróval, aki már negyedik alkalommal járt hazánkban.
Kolozsi Orsolya írása a Nyugati tér blognak
Stefánsson 1963 decemberében született Reykjavíkban, az egyetemen irodalmat tanult, majd volt tanár, újságíró és könyvtáros. A kilencvenes években sok mindent kipróbált, dolgozott kőművesként, mészárszéken és halfeldolgozóban is, sőt, egy nyáron át rendőr volt a keflavíki repülőtéren. 1988-ban jelent meg első verseskötete, irodalmi sikereit azonban regényeinek köszönheti, melyek költői látásmódjában tetten érhető Stefánsson erős lírai beállítottsága is.
A már említett trilógiája egy eposzi bolyongás története, melyben egy fiatal, költői lelkű halászfiú történetét követhetjük nyomon, aki a tizenkilencedik századi izlandi halásztanyák között tesz meg hatalmas távokat hóban és fagyban, ráadásul elveszíti legjobb barátját, és csak az olvasásban, a női melegségben lel vigaszra. Ebben a három kötetben rendkívül fontos szereplő a táj, de a több mint ezeroldalnyi szöveg nemcsak a fekete hegyek és az egyszerre félelmetes és fenséges tenger megjelenítése miatt letehetetlen olvasmány, hanem a Stefánssonra annyira jellemző mondatok miatt is: „A szavaknak néha gigászi erejük van: félisteneket ölhetnek, életeket menthetnek vagy pusztíthatnak el. A szavak nyilak, puskagolyók, mitikus madarak útban az istenek felé; (…) a szavak öles hálót alkotnak, ami elég széles ahhoz, hogy átfogja a világot és az eget, néha viszont semmivé lesznek, szakadt rongyok csupán, amin átsüvít a hideg; vagy romos falak, melyeken könnyen átlép a balsors és a halál.”
Az író Ásta című regényében sem vállal kis tétet, nem kerüli el a nagy kérdéseket, arra (is) keresi a választ, hogy mi is ez a rövid, szűkös és közben valamiképpen mégis végtelen élet, mely az embereknek adatott. A huszadik századi történet helyszíne, ahogy mindig, Izland, ez a távoli, varázsos kis sziget. Stefánsson egyetlen élet bemutatására koncentrál, egy Ásta nevű nő történetét tárja fel más sorsok kereszteződéseiben, és ebben a kötetében sem ijed meg a nagy szavaktól, az aforizmaszerű megállapításoktól, azt pedig, hogy nem csúszik át sem giccsbe, sem közhelyekbe, hihetetlenül elegáns stílusa és arányérzéke garantálja.
Legutóbbi, magyarul megjelent regénye, a Hiányod maga a sötétség ismét olyan olvasmány, mely egész biztosan nem okoz csalódást senkinek, aki szívesen olvasta az író korábbi könyveit. A különös nézőpontból elmesélt regényben egy kis falu lakóinak és a lakosok őseinek történetei tárulnak fel az izlandi szerzőtől megszokott finom, lírai, törékenynek tűnő, mégis óriási teherbírású nyelven. A múlt, a jelen és különböző életpályák kapcsolódnak össze, a szereplők pedig a maguk realitásában is különlegesek, van közöttük megözvegyült férfi, a hűség és a szerelem között választani képtelen nő és olyan hős is, aki addig kutatja az univerzum titkát, mígnem egy éjszaka, saját házának ajtaja előtt fagy meg, anélkül hogy tekintetét egy pillanatra is elmozdítaná a csillagokról.
Stefánsson szívesen ad interjút is, ha nálunk jár, őszinte és megfontolt alany, akit nemcsak olvasni, de hallgatni is jó. Bár a vele készült beszélgetésekből kiderül, foglalkoztatják olyan közéleti kérdések, mint a nők helyzete vagy a menekültpolitika, és Magyarország jelenlegi vezetőjéről is sarkos véleménye van, regényeiben távol marad a politikától, helyette az emberben zajló harcokat, ellentmondásokat, a gyászt, a kudarcot és a szerelmet írja meg, köteteit olvasva pedig nem tudunk nem egyetérteni trilógiájának hősével: „Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha.”