Beethoven, Mozart, Debussy, Wagner… nevek, amelyek hallatán azonnal díszes koncerttermek, frakkban feszítő karmesterek, elegáns nézőközönség sejlik fel előttünk, és szinte érezzük a mindent körülölelő szent áhítatot. De kik voltak ezek az emberek a hétköznapokban? Mi történik, ha kivételesen nem a nagy és megközelíthetetlen alkotókat, hanem az esendő embereket próbáljuk meglátni bennük? Bősze Ádám zenetörténész, antikvárius, rádiós és televíziós műsorvezető hosszú ideje azon dolgozik, hogy oldja a komolyzene világára jellemző merevséget. Nagy zenészek, nagy szerelmek című könyvéből – Richard Wagner életéből – mutatunk most egy részletet.
„Richard Wagner egy szemétláda volt. Legalábbis első feleségével, Minna Planerrel úgy viselkedett.” Az ilyen mondatokért, emlékszem, a Bartók Rádió hallgatóságának jelentős része kitért a hitéből. Főleg azok botránkoztak meg, akik Wagnerre mint félistenre tekintettek. Kétségtelen, hogy a mester zenéje bódító hatású, százezrek, na jó, tízezrek találják mennyeinek, de ennek az értékítéletnek vajmi kevés köze van a magánélethez, a zeneszerző olykor kegyetlen döntéseihez, amik a kétségbeesés szélére sodorták azokat, akik tényleg mindent beleadtak, hogy megfeleljenek neki. Az igazán tragikus sors Minnának jutott.
Wagner magánéletének egyik legfontosabb forrása az Életem című önéletrajz. Jó könyv, wagneresen terjengős, de nem minden tekintetben hiteles, ugyanis második feleségének, Cosimának mondta tollba. Ha pedig az első feleségről akarunk megbízható információkat szerezni, akkor nem olyan könyvre alapozunk, amit egy vetélytárs írt le. Ugye?
A zeneszerző feminin környezetben nőtt fel, ő volt a legfiatalabb gyermek, édesapját soha nem ismerte, és mindössze nyolcéves volt, amikor mostohaapját, Ludwig Geyer festőművészt elvesztette. A legidősebb nővére foglalkozott vele a legtöbbet: „Nővéreim gardróbjának finom dolgai, melyek helyrehozatalával családtagjaim oly gyakran foglalatoskodtak, fantáziámat igencsak izgatták; érintésükre hevesen dobogni kezdett a szívem. Annak ellenére, hogy a családi viszonyainkban a szeretet kifejezése kimerült a becézgetésben, érzelmi fejlődésemre döntő hatással volt a kizárólagosan női környezet” – fogalmazott.
Wagner magánélete drámai fordulatokban gazdag, gyakran teátrális. Ebben biztosan közrejátszott, hogy gyermekkorától fogva vonzódott a színházhoz. Így emlékezett: „Egy élőképben angyal voltam, rám varrt trikóban, szárnyakkal a hátamon, egy nehezen megtanulható, kellemdús pozícióban játszottam.”
Huszonegy éves volt, amikor megismerkedett Minna Planerrel. A Bad Lauchstädt-i társulat vezetését vállalta el, így találkozott a színésznővel. Minna ekkor törvénytelen gyermekével, Natalie-val élt, akit mint a húgát mutatott be az embereknek. Bad Lauchstädtben rettenetes körülmények fogadták a zeneszerzőt. Egyedül a Minna iránti vonzalma tartotta itt. Eleinte közeledni sem mert hozzá, az egyik barátjának lemondóan így írt: „A Planer is a tiéd lehet. […] Jelen pillanatban nincs senkim, nincs is időm rá; Tonival lógok még egy kicsit – Ó, édes Istenem, hát ez mind.” Kis idő múlva elcsattanhatott az első csók, bár ennek a szerelemhez alig volt köze. Minna részéről a legkevésbé.
„Amikor Minnát megkérdeztem, hogy miért is kedves hozzám, ha egyébként nem szeret, sőt még csak nem is lenne képes rá, akkor ezt válaszolta: »mit tehetek én arról, ha erősebb vagy nálam, és ha már egyébként is félholtra csókoltál?!«”
A társulattól hamar el kellett válniuk, ugyanis nem fizették ki őket. Kecsegtető ajánlat érkezett Königsbergből, ahová már együtt utaztak, de az ottani társulatnak egyedül Minnára volt szüksége. Talán ez volt Wagner első magánéleti kudarcélménye. Abban az értelemben, hogy szíve választottja sikeresebb volt nála. Ami persze olaj volt a tűzre, a zeneszerző egyszerre lett féltékeny és szerelmes: „Én Minnám – szeretlek –, és mindeközben még kevély is vagyok, hiszen azt képzelem, életet és lelket leheltem beléd, azt, amiben korábban nem volt részed, vagy legalábbis én nem ismertem benned. Sokszor gondoltam azt, hogy nem is szeretsz engem, de most már elhiszem, hiszen amikor a búcsúcsókot kaptam tőled, akkor szerelmed kétszeresen és ezerszeresen áradt belém. Ó, életem, soha ne felejts el engem, soha ne árulj el, légy hű hozzám, légy az én Minnám, és amikor a szerelem kerít hatalmába, add át mind nekem, és ne engedd, hogy azt bárki mással megosszam. Tiéd az egész szívem. Hallod? Hallod? Soha ne árulj el!”
1835 novemberében Minnát Berlinbe csábították játszani. Igaz, hogy kedvesének megígérte, soha nem „árulja el”, de alig volt pénzük, a berlini munkalehetőségre igent kellett mondani. Wagner kiborult. „Korán, fél 9-kor. Minna, leírhatatlan állapotba kerültem. Elmentél, a szívem megszakadt. Itt ülök, alig tudok gondolkodni, és úgy sírok és szipogok, mint egy gyerek. Szent Isten, mihez kezdjek most?! Hol és hogyan találok vigaszra és nyugalomra? Minden érzés és érzelem darabokra hullott bennem, amikor megtudtam, hogy elutaztál […] Minna, Minna! […] Szörnyű bűnt követsz el. Százezer lánccal kötődöm hozzád, s most úgy tűnik, hogy ezeket mind a nyakam köré csavarod, hogy megfojts. – Minna, Minna! Mit tettél velem?! […] A menyasszonyom vagy, és jogom van hozzád; már húsvétkor összeházasodunk; mit akarsz ott Berlinben?”
Ezek nem csupán egy a romantikától átitatott szellemű fiatalember szavai, hanem tükrözik Wagner alapvető személyiségét, a nőkhöz való viszonyát. A zeneszerző rettenetesen érezte magát, ha nem körülötte forgott a világ, ha nem az ő irányításával zajlott az élet, ha a nő nem imádta őt feltétel nélkül. Hatalmat akart, és hatalmaskodni. „Kényszeríteni foglak arra…”, „ha kell, erővel viszlek el onnan…”, és így tovább, ezek a kifejezések gyakran megjelennek Minnának írt leveleiben. Szentül meg volt győződve arról, hogy csak akkor érezheti biztonságban magát, csak akkor valósíthatja meg tervét, és hajthatja teljesen uralma alá az asszonyt, ha összeházasodnak. Minna életének legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta a nálánál négy évvel fiatalabb férfi ajánlatát.