Óriási szerencsém van a Prímszámok hóesésbennel. Robint felkérik, írjon egy ajánlót/recenziót/kritikát Batman legújabb könyvéről, mit csináljon ilyenkor Robin? Mondja azt, hogy „Nem, nem vállalhatom el, túlságosan elfogult vagyok, több mint háromszáz alkalommal léptem már fel vele, több tízezer kilométert utaztunk már együtt egy kocsiban, mi van, ha mondjuk a japán–magyar testvérvárosos ötletét túl erőltetettnek érzem?”, „Nem lesz vajon kínos csend Orosháza felé, ha nem jön át Nietzsche ikertestvére a kertben?”.
Tóth Edu írása a Nyugati tér blognak
Szerencsém van, mert Bödőcs Tibor Prímszámok hóesésben című könyve az eddigi legerősebb, amit írt. Sancho Panza megnyugodhat, Kardos doki hátradőlhet, Hastings kapitány fellélegezhet, Harry megtörölheti homlokát. Ennek oka, hogy Don Quijote odarakta, Ötvös Csöpi csúcsformában van, Monsieur Poirot belerakott apait-anyait, Derrick jól odapörrentett, ezennel pedig, eme cikk írója ünnepélyesen befejezi a mentegetőzést, amiért kifejezetten tetszett neki ez a könyv. (Lehetett volna akár megúszós is, de itt 120-130%-ot kapunk Tiborból.)
Az is növeli a recenzióm hitelességének esélyeit, hogy már a huszadik oldal környékén megfogalmazódott bennem a kérdés, amivel képes vagyok kifejezni néhány szóban, miről szól ez a könyv. Erről: ha valamit nem értünk, közelebb kerülünk-e hozzá, ha kifigurázzuk? Izgalmas megközelítés, ebben a könyvben működik. Ott van például a létezésünk. Már alapból az, hogy mi van odakint, ott fönt, mit jelent az, hogy végtelen, mi az, ami utána van. Vagy vége van valahol? De hát az meg hogy? Aztán mi a helyzet idelent? Heves megyét már Heves vármegyének hívják, az első emberét főispánnak. Egy olyan országban élünk, ahol a tanárok bűnbakok, ha véleményed van, neked esnek, elkeserítő, dühítő, kilátástalan. De mi van akkor, ha képesek vagyunk kacagni rajta? Közelebb visz-e minket egy államtitkár lelkivilágának megértéséhez, ha kigúnyoljuk? A válaszom: igen. Ebben a könyvben ez működik. Tibor, miközben a boszorkánykonyhájában kotyvasztotta a Prímszámokat, a hozzávalók közé becsempészett egy jó nagy adag empátiát is. A putyinos novella maró gúnnyal szedi szét Vlagyimirt, miközben azon kapod magad, hogy sajnálod azt a szerencsétlent. Az egyik legerősebb miniatűrjében a magyar néplelket vesézi ki. Azon például egész könnyű megsértődni. Olvasd el még egyszer! Ez az ember kifiléz minket, magyarokat, de ha bekukucskálsz kicsit a sorok mögé, láthatod, mennyire rajong értünk. Szeret minket. Szeretetből szekál. Kőkeményen, de szívből jövően kapják meg az idős bácsik, a nagymagyarok, a főtörzsőrmesterek, a kultúrharcosok, satöbbi. Jézus békésen csücsül a konyha sarkában, kortyolgatja forralt borát, csendesen mosolyogva kérdezi, ki találta ki azt a baromságot, hogy nem lehet vele viccelni. Jézus szereti a lelki szegényeket és az erős poénokat, a hegyi beszédeknél visszafogta magát, de asztalnál már nem.
Bödőcs Tibor az a Holden Caulfield, akinek felébredtek a szülei, amikor éjszaka beosont a szobába és meglátogatta kishúgát, Phoebe-t. Tibor nem tud csendben maradni, fejben már az ötödik könyve készül, ennek a negyediknek pedig egyik legfőbb erőssége az ötletek, a másik pedig a megvalósításai. Mert hát hiába találunk ki eszementen abszurd kirándulásokat, vadászatokat, hagyományőrző ünnepségeket, három különböző aspektusból rögzített bolti incidenst vagy egy olyan temetői jelenetet, amire Mrożek is akkorát csettintene, hogy sej, hiába az ötlet, ahhoz az is kell, hogy az le is legyen írva, össze legyen rakva, legyen kohézió, csattanó, vagy épp csak egy talányos befejezés, kvázi gólpassz, amit az olvasó rúg be, legyen belőle könyv, olyan, amit utána csócsálgatsz, emésztgetsz, mesélsz róla, idézgetsz belőle, megkérnek, hogy írj belőle ajánlót, és te majdnem időben elküldöd nekik.
Egyszer, 1993-ban a tóalmási táborban hárman (Szabolcs, Kristóf és én) ugyanabba a lányba, a Debrecenből érkezett Zsuzsiba voltunk szerelmesek. (Az, hogy melyik városból jött, teljesen irreleváns.) Zsuzsi Kristófot választotta, mi pedig Szabolccsal üldögéltünk szomorúan a tábortűz mellett. Viszont úgy néztük elszontyolodva a lángokat, hogy közben valaki mögöttünk egy olyan dalt énekelt, amit soha életemben nem felejtek el. Ezzel szeretném zárni a fogalmazásomat. Hogy valahol ez a lényeg. Az, hogy egyáltalán nem mindegy, mi szól mögöttünk, amikor a lángokat bámuljuk.
Nyitókép: Szepesvári Petra