A korábbi könyvei révén (Mama utolsó ölelése – Mire tanítanak bennünket az állatoknál tapasztalható érzelmek?, Elég okosak vagyunk, hogy értsük, milyen okosak az állatok?, Jótermészetűek (A jó és a rossz eredete az emberben és más állatokban) nálunk is jól ismert holland–amerikai etológus, Frans de Waal évtizedek óta abba a táborba tartozik, amely az állati viselkedés értelmezésével nem az emberi gonoszság és erőszak elkerülhetetlenségéhez, hanem az emberi természet „jó” vonásaihoz, az együttműködő szocialistához keres támpontokat.
Pléh Csaba írása a Nyugati tér blognak
Frans de Waal most megjelent, új könyve, a Mások – Egy főemlőskutató megfigyelései a társadalmi nemről a mai embertudományi és társadalmi diskurzusban középpontba került társadalmi nem (gender) és a nemi eltérések kérdését is áttekinti, az etológus nézőpontjából.
Megnyugtató könyv ez azok számára, akiknek a modern etológia, sőt már Darwin üzenete is az volt, hogy nem lealacsonyító, ha állatokhoz hasonlítanak minket, hiszen ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül.
De Waal munkája ugyanakkor provokatív is lehet azoknak, akik minden emberi eltérést csupán a társadalmi erőszak intézményes észleléséből fakadó befolyás eredményének, vagy – sokszor ennek megvalósító mechanizmusaként – az egyéni életút tanulási eredményének tartanak. A fanatikus hívők és radikális feministák háborgása jó hírverés lesz de Waal könyvének.
A könyv legegyszerűbben a szerző visszatérő, és bizony nem mindig feloldott dilemmái köré szervezve mutatható be legkönnyebben.
De Waal mindig igen jól ír, ez most is jellemző rá. A Mások olvastatja magát. A nehéz elméleti kérdéseket személyes anekdotákkal, állatkerti és szavannai sétákkal mutatja be. Ennek során a névvel illetett csimpánzok és bonobók, és a névtelen páviánok személyes ismerőseinkké válnak. Az egyedi történetekből kiindulva a szerző áttér a kemény kérdésekre is. Megvizsgálja, vajon tényleg mindig irtják-e egymást a pávián hímek, vagy ez csak egy londoni állatpark szigetén összezárt állatokra volt jellemző? Vannak-e eltérések a kelet- és nyugat-afrikai csimpánzok harcmodorában és együttműködésében, van-e ebben az értelemben vett csimpánzkultúra?
Nézhetjük-e az állati viselkedést emberi analógiákat keresve? – ez de Waal visszatérő alapkérdése.
A holland szerző több helyen felhívja figyelmünket, hogy a klasszikus etológia sokszor túloz, miközben automatikusan megpróbálja megfeleltetni az állatoknál tapasztalt megfigyeléseit az emberi viselkedésre. Még Konrad Lorenz is így tett, mikor a megadási rítusok fejletlensége miatt az emberi agresszió elkerülhetetlenségéről beszélt. Az etológus de Waal számára ezekkel a túl könnyű általánosításokkal leginkább nem is az emberi kultúrárólszóló szentenciák állítódnak szembe egymással, hanem a megfelelő fajok kiválasztásának problémája. De Waal mindig az általánosítás és az analógia veszélyére figyelmeztet – másokat, mivel ezt ő maga sem tudja mindig kikerülni; olykor emberi metaforákat használva beszél például a hímek háremeiről vagy a bonobók hippi életstílusáról. S főként nem tudja kikerülni azt, hogy a főemlőskutatók tevékenységének értelmét leginkább az adja, hogy megfigyeléseikkel szeretnénk megérteni az embert, miközben kerülnünk kell, hogy saját életstílusuk és szexuális vágyaik befolyásolják, mit is tartanak fontosnak az állatok viselkedéséből. Igazi feszültség ez, melyet de Waal nem kikerül, hanem megküzd vele.
Milyen fajokat tekintsünk analógiáknak az ember megértésére? – de Waal számára a Másokban is ez az alapvető kérdés. A szerző, aki szakmai hírnevét és népszerűségét is a bonobók társas viselkedésének leírásának köszönheti, ebben a könyvében újra csimpánzkutatóként is fontos állításokat tesz.
Munkájában leszögezi, hogy miközben a fenti kérdésre keressük a választ, mindenképpen az emberszabásúakra kell összpontosítanunk, az azonban nehezen dönthető el, hogy a többségi csimpánz- vagy a kisebbségi bonobóminta preferenciáját kövessük-e. De Waal érzékenyen vezeti le, hogy a két faj társas viselkedésének gondos elemzése mind a szexuális szelekció (Darwin úgynevezett második modellje) pontosabb megértését, mind a hím- és nőstényhierarchia finom adaptívértelmezését lehetővé teszi. Semmi sem egyszerű, és semmi sem egyértelműen fehér vagy fekete, még legközelebbi rokonainknál sem. Ez a Mások egyik fontos üzenete.
Könyvében de Waal bemutatja, milyen forradalmi jelentősége volt annak, hogy a női primatológusok, élükön Jane Goodall-lal új szemlélettel, a kooperációra alapozva kezdtek dolgozni az emberszabásúakkal. A szép divízió azonban itt sem működik. Nem kizárólagos az a minta, hogy férfiak agresszió-, a nők pedig együttműködés-kutatók lennének, de vajon determináló-e egyáltalán a kutató neme? A nyugat-afrikai csimpánzok együttműködő eszközhasználatát leíró Christophe Boesch férfi, mint maga de Waal is, aki igencsak „nőies képet” fest a főemlősökről, miközben sokat beszél arról, hogy ne dőljünk be sem a hím/férfi agressziót kiemelő Zuckerman-féle, sem a radikális feminista szólamoknak. Nem leleplezni akarom ezzel de Waalt, csak kiemelni, milyen fontos feszültségeket állít előtérbe a könyv. Nem elhallgat, hanem szembenéz.
De Waal igen részletes elemzésekkel mutatja be, hogy rokonaink világában a machiavelliánus hatalomszervezés és az empátián alapuló együttműködés egyaránt jelen van. Rövidlátó az ember, mikor csak az egyiket keresi az állatokban. A szerző a nemek eltéréseit is igen komplexen mutatja be. Az emberszabásúak nemi és utódgondozó viselkedéselemzése alapján áll ki amellett, hogy végleg szakítanunk kell a passzív nő és az utódaival nem törődő vérnősző férfi képével, hiszen mindkét megállapítás emberi mintákat vetített az állatokra.