Labancz Dániel tizenkét évig dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház serdülőosztályán, jelenleg is kamaszokkal és azok családjával foglalkozik. Tapasztalatairól Orosz Ildikó újságíróval közösen Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására címmel írt könyvet, amely a napokban kerül a boltokba. Két szerzőnk alábbi írásukban először beszélget kamaszkorról, hivatásról, a határok feszegetéséről és a közös munkáról.
Orosz Ildikó: Milyen kamasz voltál? Hogyan élted meg ezt az időszakot, és hogyan tekintesz vissza rá?
Labancz Dániel: Szerintem nem voltam zűrösebb az átlagosnál, vagy ha zűrösebb is voltam, a szüleim meglehetősen nagy szabadságot és bizalmat adtak sok mindenben. Volt gimis zenekarom, hosszú hajam és viszonzatlan szerelmem, cigiztem, mert menőnek tűnt, ittam, mert oldotta a gátlásaimat, és néha szívtunk is, mert az meg vicces volt. Volt kedvenc zenekarom, kedvenc költőm, és sokkal, de sokkal fontosabb volt a barátokkal töltött idő, mint bármi más.
A kamaszkorom története a barátságaim története – nagy összeveszéseké és kibéküléseké, a közös kirándulásoké, együtt lógásoké és a féktelen hülyeségeké. A legszebb az egészben, hogy amikor manapság összegyűlünk, mind ugyanazok leszünk, mint akkor voltunk.
Pár történetemet a könyvben is megírtam, és a kamaszokkal a munkám egy nagy részét az adja, hogy azt hiszem, nem felejtettem el, milyen volt benne lenni.
OI: Nem egyenes út vezetett a pszichológus szakmához, de erős volt benned az elhivatottság. Milyen kanyarokat tettél, és mi vonzott erre a pályára?
LD: Nagyon korán, kábé 16 éves koromtól tudtam, hogy ezt akarom – de csak negyedjére vettek fel az egyetemre. Úgyhogy egy kis kitérő után dolgozni kezdtem: máig érthetetlen elhatározással egy állásra a jelentkezésemet személyesen vittem be, postázás helyett – a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórházba kerestek adminisztrátort. 21 évesen (a háromsoros önéletrajzommal) fel is vettek, és szépen végigjártam itt mindent, amit lehetett: segédápoló, foglalkoztató lettem, aztán pszichológus asszisztens, majd a diplomavédésem másnapján pszichológus státuszba kerülhettem. Máig nagyon hálás vagyok ezért a kórház alapítójának, dr. Gádoros Júliának. Nagyon jó csapatban dolgozhattam, elképesztő tapasztalás volt – minden érdekelt, lehetett kérdezni, fejlődni, még hibázni is.
OI: Outdoor tréner és magasan képzett sziklamászó is vagy. Kiknek és hogyan tudnak segíteni az extrém szabadtéri élmények?
LD: Sőt, képzeld: ipari alpinista vizsgám is van! Nekem például abban segítettek, hogy megtapasztaltam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint elsőre gondolnám, hogy a kudarcok vagy a korlátaim nem a határaimat, hanem a lehetőségeimet jelzik. Ezek az élmények a határaink feszegetéséről szólnak, és arról, hogy csak úgy lehet valamiben fejlődni, ha kihívások elé állítom magam. A Vadaskertben lehetőségünk volt majdnem három éven át működtetni egy élmény- és kalandterápiás osztályt, ahol többek közt olyan célzott, társas és egyéni kompetenciákat fejlesztő eszközökkel dolgoztunk, mint a magaskötélpálya vagy épp egy erdei „túlélő” expedíció. Megfelelő előkészítés és a program értő felépítése eredményeképp a legkülönfélébb problémával hozzánk forduló gyerekeknek tudtunk segíteni: járt nálunk szorongással küzdő, ADHD-s, magatartásproblémás vagy a közösségbe valamiért nehezen beilleszkedő gyerek is.
Labancz Dániel: És te milyen kamasz voltál? És most milyen szülője vagy a kamasz gyerekeidnek?
Orosz Ildikó: Azelőtt rettentő magabiztos, a fiúkat leszkanderező éltanuló voltam, igazi őrsvezető.
Kamaszként rájöttem, hogy nem én vagyok a legokosabb, és nem én fogom helyretolni a kizökkent időt, amitől melankolikus lettem. A világirodalom remekműveinek olvasása nem javított a kedélyemen, ettől függetlenül voltak vicces beszólásaim, amiken jókat röhögött az osztály.
Hatalmas igazságérzet, a nyárspolgárság megvetése, alternatív és metálzenék szegélyezték utamat, amit a szüleim példásan tűrtek. Ekkor alakultak ki a legmélyebb, máig tartó barátságaim.
Olyan szülő vagyok, aki a nulladik perctől rengeteg gyereknevelési könyvet, kutatást elolvas, és szívesen fogadom a nálam bölcsebbek tanácsait. Aztán próbálkozom, és ha nem megy, újratervezek. Mire eljutottam oda, hogy egész jól belelazultam az anyaságba, addigra beütött a kamaszkor, és megint tele lettem kérdőjelekkel. Csak remélni tudom, hogy agyalós értelmiségiként nem okozok túl nagy károkat a gyerekeimben, és megütöm az „elég jó anya” winnicotti mércéjét. Az mindenesetre csodás érzés, amikor a kamasz gyerekeim felváltva hordják a padlásról előbányászott, régi Iron Maiden-es pólómat, vagy egy régi fényképemre azt mondják, egész menő lehettem harminc évvel ezelőtt.
LD: Amikor megkeresett Vera (Tönkő Vera, a Park Kiadó vezetője) a könyv ötletével és azzal, hogy egy pszichológussal (velem) kell kamasz-könyvet írni, mit gondoltál?
OI: Őszintén örültem, mert tudtam, hogy szülőként rengeteget fogok ebből tanulni, gyarapodni.
LD: Hogy élted meg a közös munkát? Miben volt más, mint az eddigi könyveid születésének a folyamata?
OI: Viszonylag hamar körvonalazódott bennem a cím: „NYUGI!”, tőled kölcsönzött kifejezéssel, és ettől mindjárt elérhetőbb közelségbe került a könyv. Ugyanakkor az eddigi munkáimhoz képest ez volt időben a leginkább széthúzott írási folyamat, amiről éreztem, hogy nem szerencsés, kicsit nehéz volt két távoli találkozás közt felvenni a fonalat, de valamiért mégis így alakult – talán szükség volt erre. Egy kis kulisszatitok: volt egy pont, amikor arról beszéltél, hogy az ADHD-ban érintettek (mint te is) sok mindenbe kezdenek bele nagy elánnal, de gyakran hagynak félbe projekteket (erről a 9. fejezetben lehet olvasni). Akkor azt gondoltam magamban: márpedig ezt a könyvet befejezzük, ha a fene fenét eszik is… És végül milyen jól, profin összerázódtunk!