Török András Budapest szerelmese. Soha el nem múló kíváncsisággal figyeli, éli változásait, jegyzetel, feltérképez, információkat szerez, diskurál dinamikusan változó fővárosunkról. A magyar olvasóknak szóló kötetét először a 90-es évek végén írta meg, azóta időről időre átdolgozza, felújítja a már kultikussá vált Budapest Könyvet. A napokban megjelent hatodik kiadást három éven át formálta.
Török András exkluzív írása a Nyugati tér blogon
A szállóige szerint („poeta non fit, sed nascitur”) a költő nem lesz, hanem születik. Az útikönyvíróról pontosan az ellenkezőjét lehet elmondani. Fiatal koromban nem is tudtam, hogy ilyen foglalkozás létezik. Lassan csúsztam bele a szerepbe.
A Budapest Könyv elődje az angol nyelvű Budapest: A Critical Guide volt. Ennek genezise 1982-re nyúlik vissza, mikor egy barátném férjhez ment egy holland férfihez, és a budapesti esküvőre eljött egy holland házaspár, akik nálunk laktak. Hát persze hogy megmutattam nekik Budapestet. Szerettem volna lenyűgözni őket. Elmentünk az összes titkos helyemre. Az elhagyatott Gozsdu Udvarba, a Felszab téri lottóárus hölgyhöz, ahol üzenetet és kis csomagokat lehetett hagyni, a Mátyás téri pléhkrisztushoz, az Ecseri piac vécéjébe, ahol a férfivécében egy amerikai újságcikk volt kiragasztva arról, hogy hajdanán a vadnyugati ivókban egy egycentest dobtak a piszoárokba, hogy a férfiak arra célozzanak, ne menjen semmi mellé.
Aztán 1986 márciusában nászútra mentem Bécsbe. Távoli barátunk, Fischer Ádám, a már akkor is híresnek számító operakarmester hívott meg bécsi villájába, hogy a pénztelen fiatalok töltsék ott a tervezett mézeshetüket. A helyszínen rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem Bécset. Ezért elmentem egy könyvesboltba, és megvettem két különleges – a boltos által „alternatívnak” nevezett – útikönyvet.
A bécsi útról hazafelé fogalmazódott meg bennem a gondolat: én is akarok egy ilyet írni a saját szülővárosomról. Akkoriban Budapest nem volt divatos hely, „nem volt rajta a térképen”.
A magyar kiadású útikönyvek hangjában volt valami indokolatlanul lelkes, szinte bárgyú. Én meg éppen szó- és élményalapú, fényképmentes bédekkert akartam írni, amely a város felfedezését újszerű kalandként tálalja, ami arra buzdít, hogy az utazó menjen el újabb és újabb helyszínekre, és mindent fedezzen fel ő maga.
Már a könyv szerkezetének kialakításakor rájöttem, hogy fából vaskarika típusú könyv lebeg a szemem előtt: olyan, amelyik nem a turistáknak, hanem az utazóknak szól majd. E két műfajt a turisztikai ipar éppen akkortájt kezdte emlegetni, amikor a könyv írásába belekezdtem.
A turista a kötelezőket akarja látni, akár buszon, csoporttal, az utazó törekszik a saját élmények gyűjtögetésére, általában partnerével kettesben utazik, és örömmel letér a járt turistacsapásokról. Tudja, hogy lehetetlen, de néhány napra szeretne bennszülötté vedleni.
A magyar kiadás apropója végül is Budapest 125. születésnapja lett, pontosabban egy azzal kapcsolatos pályázati támogatás. Nagyon különbözött ez a könyv az angol (a német, a francia és az olasz) változattól. Más cím, más fókusz, más olvasóközönség. Három dolog lett változatlan. A személyes hangnem, a rossz és csúnya, de érdekes dolgok tárgyalása, és némi tétovázás után Felvidéki András gyönyörű 3D térképei is változatlanul maradtak. Pontosan ugyanaz a 42 térkép, mint az angolban.
Kellett viszont egy cím. Nem lehetett a cím Budapesti Kritkelgájd, vagy a definíciót felhasználva: „Semmi előtt hasra nem eső budapesti kalauz”. Ehelyett a könyv a Nagy Budapest Könyv címmel jelent meg. Ami egy későbbi, 2012-es kiadásban már a Budapest Könyv címet viselte, talán mert a kiadó akkori igazgatója szerint a kiadvány nem volt igazán nagy méretű.
Az idegen nyelvű kiadásnál eredetileg nem merült fel, hogy kinek is szánom a könyvemet. De aztán az is jobban kikristályosodott: a critical guide az utazóknak, és még inkább az „expatriótáknak”, az ideiglenes vagy végleges bevándorlóknak szólt. Ezzel szemben a magyar kiadást a legelső kiadás előszavában a „nem budapesti magyaroknak” ajánlottam. Külön megemlítettem a Nagy Magyarország magyar lakta területén élő tanár urat, aki osztályát Budapestre készül hozni. De persze abban reménykedtem, hogy minden budapesti kezébe veszi. És nem csalatkoztam, sokan kezükbe is vették.
A 2023-as kiadású Budapest Könyv első-, másod- és harmadsorban egy 21. századi útikönyv. A szerző tárcái helyett nagy számban megjelentek a Fortepan képek, saját felvételek és a QR-kódok. Ezzel a szerző szándéka az volt, hogy összekösse a nyomtatott betűt és az internetet, leginkább a mozgóképet. Álldogálunk az Országház előtt, megnézhetünk egy drónfelvételt, amelyben azt látjuk, mit látnak az épületet körberepülő madarak. Vagy azt az animációt, amit az Aquincumi Múzeum készíttetett arról, hogy nézett ki itt a piac a római polgárváros fénykorában. Vagy megnézhetjük azt a kis videót, ami megmutatja, ahogyan a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában emelkedik ki gombnyomásra a padlózatból a bima, azaz a tóraolvasó pult…
Ugyancsak fontos újítás, hogy egy QR-kódon keresztül a szerző honlapjára jutunk, ahol havi frissítéseket lehet olvasni. Olyan újdonságokról, amelyek azóta váltak elérhetővé, hogy a legutóbbi kiadás nyomdába került. Új szállodák, éttermek, boltok, fesztiválok, új blogok, könyvek stb.
Bizonyos, hogy a könyv jóval sikeresebb lehetett volna, ha a szerző elszegődött volna főállású útikönyvírónak, nem vállal négy éven át magas állami beosztást, nem indít nonprofit filantrópia tanácsadó céget, kulturális hírlevelet, könyvklubot, nem szegődik el a Fortepan önkéntes menedzserének…
Ám mindennél többet ért, hogy a szerző örök turista lehetett saját városában, és a könyv írása és frissítés révén rengeteg új ismerősre és barátra tett szert építészek, designerek, urbanisták, szobrászok, vendéglősök, várospolitikusok között. Mikor még meg sem jelent az első kiadás, máris megindult az információk áradata. És azóta sem állt le, remélem nem is fog soha.