Sosem vett még körül bennünket olyan temérdek, a kielégülésünket, kényelmünket és pillanatnyi boldogságunkat biztosító eszköz és lehetőség, mint napjainkban. Nem volt még olyan korszak, ahol ennyit foglalkoztunk volna lelki és fizikai egészségünkkel. És talán sosem volt ennyire magas a függőségek előfordulási aránya. Ellentmondás volna? Korántsem.
Kapitány-Fövény Máté írása a Nyugati tér blogon
Az emberiség lehagyta önmagát. Az állandó fejlődés bűvöletében olyan, exponenciálisan gyorsuló technológiai haladást ért el rövid időn belül, hogy azzal lehagyta idegrendszerét (de legalábbis túlterhelte azt), és négy fal közé szorította önmagát. Kíváncsiságunk és újra való mohóságunk következtében lépten-nyomon olyan új szükségleteket teremtünk önmagunk számára, melyekre azt megelőzően egyáltalán nem volt igényünk. Látszólag bármit megkaphatunk (ezt zengik a reklámipar harsonái is), méghozzá azonnal, valójában azonban egyre elégedetlenebbé válunk. Sosem voltunk még ennyien a bolygón, és talán sosem volt még ennyi magányos ember. De miért fontos mindez? Nos, leginkább azért, mert az önstimuláció, az elmagányosodás, az élvezetek túlhajszolása következtében kialakuló tartós hiányérzet és a kielégüléshez szükséges idő lerövidülése mind-mind szervesen összefügg a szenvedélybetegségek kialakulásával.
Manapság rengetegszer hallani a függőség kifejezést. Mert lehet valaki alkoholfüggő, drogfüggő, gyógyszerfüggő, szex- és pornófüggő, ételfüggő, munkafüggő, internetfüggő, testedzésfüggő, társfüggő, szerencsejáték-függő, videójáték-függő, és még sorolhatnánk. Gyakran találkozni az addiktív kifejezéssel is. Hányszor mondogatják, hogy addiktív egy-egy élmény! Addiktív a vásárlás, addiktív a tetoválás, addiktív egy zene, egy film, egy sorozat. Mert valóban addiktív lehet szinte bármi, ami az agy jutalmazó köreire hatva befolyásolja a dopamin (az örömérzet kialakításában is központi szerepet játszó kémiai ingerületátvivő anyag) szintjét.
Mintha egész létünk kényszerek és addikciók hálójába akadt volna. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy hiteles forrásból ismerjük meg, mit is nevezünk valójában függőségnek. És talán ennél is lényegesebb, hogy megértsük, milyen tényezők vezethetnek el hozzá.
Anna Lembke Dopaminkorszak című könyve pontosan ebben segíthet. Szögezzük le: Lembke (aki a Stanford Egyetem Orvostudományi Karának pszichiáter professzoraként szakemberként is elismert) ismeretterjesztő könyvet írt, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. A Dopaminkorszak legfőbb erénye, hogy jól átlátható, könnyen értelmezhető keretbe helyezve ábrázolja a függőségek természetrajzát. A szerző abból indul ki, hogy a legtöbb szenvedélybetegség az élvezet és a fájdalom pólusai között virágzik. Másként szólva: az elviselhetetlenné váló fájdalom és a belső üresség megszüntetésére hajlamosak vagyunk olyan stratégiákat alkalmazni, melyek egy ideig (és tegyük hozzá, egyre rövidebb ideig) átbillentik a mérleg nyelvét az eufória irányába. A könyvben rengeteg izgalmas esetleírás is szerepel, melyek remekül illusztrálják a bemutatott elméleteket, megkönnyítve számunkra, az olvasók számára, hogy azonosulni tudjunk és önmagunkban is felfedezzük azokat az elakadásokat és folyamatokat, melyek aztán – ha nem foglalkozunk velük, ha behunyjuk szemünket és homokba dugjuk fejünket – függőséget alakítanak ki. Mindeközben megértjük, hogyan vezet az elszigetelődés túlfogyasztáshoz, a túlfogyasztás szégyenhez, a szégyen még súlyosabb elszigetelődéshez.
Megértjük, miért is nevezhető ördögi körnek egy-egy addikció.
Megértjük, hogy a szenvedélybetegség nem tőlünk távoli probléma, hanem nagyon is köztünk és bennünk élő sorslehetőség. És ami talán a leglényegesebb: támpontokat kapunk ahhoz, hogy kiútkeresés helyett hogyan találjuk meg a jelenben azokat az erőforrásokat, melyekből merítve helyrebillenthetjük azt a bizonyos mérleget. Lembke könyve erősen ajánlott olvasmány egy olyan korszakban, mely megnehezíti az emberi létet. Túlélési útmutató a dopaminkorszakhoz.
