Harkiv Hotel


Szerhij Zsadan költő, író és rocksztár – Ukrajna talán legnépszerűbb krónikása, aki az ország függetlenségével lett nagykorú. Kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá. Mert hogyan szólalhat meg a költő, ha rázárul a történelem? Jut-e neki tiszta lap? Milyen a diktatúrában kivégzett íróktól örökölt nyelv? És marad-e miről beszélnie, ha egy nevén nem nevezett háború nyolc éve után végül lerohanják a hazáját?

Zsadan néha gúnyos, sokszor szenvedélyes, de mindig emberséges: az érdekli, ahol a személyes összeér a közössel. Dokkmunkások, tetoválók, maffiózók, virágárusok világa ez, olyan embereké, akik beszéd helyett csak legyintenek, és mennek a dolgukra. Van valami dacos súly, valami konok kitartás ebben a lírában. Odakacsint a tanulságoknak, de elneveti magát, mielőtt befejezné a mondatot. Csöndje sem annyira hallgatás, inkább a megfelelő szavak keresése.

Szerhij Zsadan verseit Vonnák Diána válogatásában és fordításában adjuk közre a Jelenkor Kiadónál megjelenő Harkiv Hotel címet viselő kötetben.

Vonnák Diána exkluzív írása a Nyugati tér blogon

Szerhij Zsadan egyik verse miatt kezdtem lírát fordítani. Megismertem egy harkivi építészt, aki a szovjet éra avantgárdjával foglalkozott, és aki először mesélt a Szó Házáról. A húszas években felhúzott harkivi luxusprojektet ukrán íróknak építették a Szovjetunió megalakulása és a sztálini terror felpörgése közti pár szabadabb évben. Innen vittek aztán el egy egész írógenerációt a vérfürdő során, amit kísérteties módon az elkövető szavát használva tisztogatásnak nevezünk. A 64 lakásból 33 embert végeztek ki. A túlélők közt találunk öngyilkosokat, koncepciós perek által elhallgattatottakat, az állammal végül így-úgy lepaktáló propagandistákat. Olyan ez, mintha Magyarországon mondjuk az egész Nyugatot kivégezték volna.

Az építész elmesélte, mi történt az épület lakóival, de Zsadan erről szóló versét már két történész mutatta egy lvivi kocsmában: az egyik egy luhanszki menekült, a másik egy ternopili nacionalista, aki nem sokkal korábban tért vissza a frontról. Huszonévesek. A dekommunizációról vitatkoztak, arról, hogy mit lehet kezdeni Ukrajna szovjet örökségével. A nem sokkal korábban megindított állami direktívát, ami megszállássá hangszerelte át a szovjet rezsim egészét, mindketten elhibázottnak tartották, de mást gondoltak arról, hogy mit és hogyan lehet kiműteni a történelemből. Telt az este, a rendszerrel végül megalkuvó költők korai, avantgárd verseit és a későbbi, pártot éltető bárgyúságait olvastatták velem (Na, segít, ha ledöntjük a szobrukat? Maradjanak a tantervben?). És Szerhij Zsadant.

Aki ezt írja:

elvitték őket
át az utcán gyorsan
fekete autók gyomrába hajtották mind
egy darabig még azt az oxigént lélegezték
a gyomrukba az épület oxigénje szorult

nehogy véletlen kijusson akárcsak egy csepp
szabadság nehogy egy cseppnyi hisztéria

később mikor a szavakat majd szét akarod választani
azt amit egyszer is használtál attól amihez soha nem nyúltál
nem tudod nem érezni a csöndet
ami széthasítja az éjszaka magját körös-körül a megkínzott csöndet
bármikor ha visszatérsz

mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai
hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban
és az elkomorult tekintetű
fekete füzetes grafitceruzás férfi után csak
a döglött madárként lezuhanó csönd maradt

Zsadan úgy beszél az ukrán időmértékes verselés végéről, hogy ő maga gyakran ír formaverseket. (Egyébként nem is teljesen pontos időmértékesnek hívni ezt a verselést, legpontosabban talán szótaghangsúlyosnak nevezhetnénk, de mivel hasonló esetben például az angol lírát időmértékesen szokás fordítani, és a szó eleji kötött hangsúlyokkal dolgozó, repetitív magyar időmértékes verselésre kevéssé hasonlít, maradtam az időmértékes megnevezésnél.) Ez a szabadvers majdnem felszámolja önmagát: ez van a „döglött madárként lezuhanó csönd” után. Új ukrán költészet.

Fotó: serhiy.zhadan / Facebook

Ez fogott meg először Zsadanban: nem a szöveg szavaiban van ott a dac, hanem a gesztusban, hogy farkasszemet néz a közös nyelven esett sebbel, a „megkínzott csend”-del. Meg sem próbálja megszelídíteni, elgyászolni, összekenni pátosszal. Odaáll a pillanatba, amikor vége, megjött a fekete autó, és már csak zihálás és rettegés maradt, és a gesztussal, hogy verset csinál belőle, elindul tovább. Persze csak attól működik, hogy jó a vers.

Hogy a nyelv közös, és nem a szó fellengzős vagy megható értelmében, hanem mert osztozunk rajta, mások is használják a szavainkat, kevés költőnél annyira fontos, mint Zsadannál. Fontos neki, mikor nyelvvel dolgozó emberként a hagyományra néz, és fontos, mikor nyitott füllel jár Ukrajnában.

A pályája elején nemcsak a kivégzett reneszánszként emlegetett modernista írókkal foglalkozik, hanem az avantgárd és a szimbolista költészet helyére odavezényelt szocrealista párköltészettel is:

Amint a város fölött lenyugszik a nap,
a fiatalember a verejtéket
letörli homlokáról, mosolyra fakad,

mert akár ád, akár megtagad az élet,
a boldogságnak mindkét szárnya széles

rózsa és szőlő – kellemes és hasznos.

Fordítóként itt kezdett keresztbe állni a szemem: Zsadan fogja a legismertebb, leginkább bornírt szovjet ukrán pártos költészetet, amit a kilencvenes években még olvastattak sok ukrán iskolában, egymásra mixeli a töredékeiket, a maradékot kitölti hol random, hol pofátlan képekkel, és a végeredmény A megszálló rezsim előnyei, egy korai így írtatok ti (basszátok meg, tette még hozzá valószínűleg). A magyar fül számára lehetetlenség visszaadni azt, amit itt egy ukrán olvasó hall. Bár létezik magyarul is olyan kurzusvers, mint a jobb napokat látott Zelk Zoltán borzalmas A hűség és hála éneke című opusa, a többség valószínűleg csak pislogna, ha rázendítenék, hogy „Úgy nézd a fát, ha van még korhadt ága, / Ha féreg rágja is sok levelét: / Televényt markoló hű gyökér, / Az ifju ág, mely gyümölcsöt igér, / A derék törzs – ők az Emberiség! Kénytelen voltam bízni a bornírt idézeteken túlmutató erejében.

Zsadant fordítva tulajdonképpen azt kellett feltérképeznem, hogy miben mások az élő magyar nyelv határai az élő ukrán nyelvéhez képest. Zsadan sokszor játszik a mindennapi beszéd paneleivel, fordulatokkal: egyet teker rajtuk, épp csak annyit, hogy kihalljuk őket, de ne legyen művi. Ezeknél a lábjegyzet, lefordíthatatlan szójáték megközelítés helyett inkább arra törekedtem, hogy hasonlóan sűrű, játékos versnyelvet hozzak létre, mint az övé: a magyar nyelvet tekertem néha ott is, ahol ő nem teszi ezt ukránul, de volt, hogy az ukrán játékot elengedtem.

Sokszor nem is annyira a nyelvi fordulatok, inkább a leírt valóság szintjén az volt a legmegtévesztőbb, hogy léteznek összemérhető jelenségek, közel van a történelmi tapasztalat: az ukázra írt, ledarált nyelv öröksége, az ellenállás és a szabadság kísérletei, a szétnyíló társadalom, az oligarchia tapasztalata, az apátiába hajló tehetetlenség mind nagyon közeli tapasztalatok, létező magyar nyelvvel. 

De magyarul mintha sokkal kevesebbet beszélne az irodalom olyanokról, akik Zsadant érdeklik: takarítónőkről, szerelmespárról, akik nem veszik észre a szomszéd bácsi halálát, tetoválókról, lelkészekről. A politikai költészet sem gyakran szól ennyire magától értetődően közös pozícióból, mint Zsadannál olyan gyakran:

Most, mikor mindez már a múlté, azt kell mondjam,

a városokban, ahol éltünk, mindenekelőtt az
arcok változtak. Eltűnt róluk a nyugalom
é
s az egyensúly, elborította őket valami hideg

elidegenedés.

Parkokból és utcákról végérvényesen eltűnt

férfiak és nők hangjáról beszélek.

Szerelemtől és szegénységtől felizzottak,

mint a bolygók, kötött pályáikról

letértek, egyszerűen porrá és sötétté omlottak.

(…)

De te meg én – mi kire panaszkodjunk?
Mi voltunk, akik odaadtunk nekik mindent.
Nekik adtuk a közterek növényeit, a költők szobrait.
Nekik adtuk a pincéinket, a cipészbódékat.
Csak álltunk, és néztük,
ahogy a decemberi köd eltünteti a városainkat.

A Kövek című 2010-es vers, amelyből ezt idézem, hátborzongatóan ismerős jelenséget ír le: az oligarchiának ellentartani képtelen, egyenként jobbára ártatlan, közösen már felelős és számon kérhető, magára ébredő politikai közösséget. Ahogy a kurzusköltészet, ez is működhetne magyarul, mégis azt éreztem a munka során, hogy nem mindig állnak kézre a magyar szavak és nehéz az ukrán eredeti közvetlenségét megtartani. Hasonló volt a helyzet a típusfigurákkal dolgozó, kisstílű bűnözőket felskiccelő versekkel is: ugyan voltak-vannak-lesznek maffiózók mackónadrágban, Magyarországon is (hajaj), ez a Ponyvaregény-esztétika, hogy zsánerré tesszük őket, majd azon a nyelven fogalmazzuk meg a társadalomkritikát, elég idegen a kortárs magyar lírától.

Az érzés, hogy szinte adódna a magyar nyelv, amin természetesen cseng Zsadan lírája, még sincs ilyen nyelvű magyar költészet, hogy ezen az át nem fedésen keresztül meg tudom fogalmazni, miben gyökeresen más, ahogy az ukrán költészet birkózik a maga társadalmával attól, ahogyan a magyar, a fordítás legizgalmasabb aspektusa volt.