Ich bin aus Ungarn – Magyarországról jöttem című regényében folytatódik Angela Murinai élete. Tragédiákkal a háta mögött 2018-ban két fiával Németországba költözik az új élet reményében. Új munka, új iskola, új lehetőségek. Újabb problémák. Vajon tényleg kolbászból van odakint a kerítés? Bárki talál magának megfelelő munkát? A múlt kísértése mennyire engedi az új élet kezdetének kialakulását? El kell szakadni teljesen a szülőhazától, elvágva minden szálat?
Berta Péter írása a Nyugati tér blogon
Angela Murinai a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskolán diplomázott, ezt követően tanítóként dolgozott. 2014-ben indította el közéleti blogját, a Gumiszobát; aktuális kérdések, társadalomkritika, női egyenjogúság tartozik a főbb témái közé. Erőteljes hangja és véleménye miatt megosztó személyiség, de talán nem lehet elvitatni tőle azt a tényt, hogy sokat tesz azért, hogy az emberek észrevegyék a problémákat, cselekvésre ösztönözve őket. 2016-ban három kamasz fiával nyaralt Gozo szigetén. Sajnos a vakáció tragédiába torkollott, a legidősebb fia tengerbe fulladt. A tragédiát a 2021-ben megjelent Mikor feltámad a szél című könyvével is igyekszik feldolgozni. A kötet a gyász feldolgozása mellett a családról, anyaságról és az erőn felüli helytállásról is szól.
Jó pár barátom, ismerősöm dolgozik külföldön. Alapjáraton senki sem panaszkodik, a kérdésemet az ottani életről annyiban letudják, „persze, minden okés”. Van egy réteg, aki azt mutatja, mennyire tökéletes a külföldi munka, hazaérkezve pedig már-már elfelejt az anyanyelvén beszélni. Számos alkalommal megfordul nekem is a fejemben, milyen lenne hátrahagyni mindent, elköltözni egy idegen országba, idegen kultúrába és idegen emberek közé. Valószínűleg megválaszolatlan lesz az elmélkedésem. Részben legalábbis. Az Ich bin aus Ungarn újabb nézőpontból ismerteti meg az olvasóval az emigráció hatását, körülményeit. Nekem pedig választ adott a kérdéseimre.
Angela Murinai kötete nagyon jól bemutatja, mi mindennel kell szembenéznie az embernek, ha úgy határoz, kiköltözik külföldre. Hogyan kezdjünk új életet? Megpróbálni igaz otthont, vagy legalábbis olyan helyet találni, ahol úgy érezheti az ember, biztonságban van.
Ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat, szükség van munkára, munkahelyre. Kezdetben érdemes bármit elvállalni, majd idővel úgymond előrelépni? Mindezek mellé hogyan teremtsünk időt nyelvtanulásra, az idegen kultúra megismerésére? Nem beszélve a társas kapcsolatokról, amivel ha rendelkezünk, sokkal könnyebb lehet az alkalmazkodás, beilleszkedés.
Minden egyes lépés az integráció kiemelt részének tekinthető. Őszinte és nyílt hangvételének köszönhetően könnyedén belehelyezkedhetünk a szerző életébe, felmérve saját képességeinket, legyen szó döntéshozatalról, kitartásról vagy az akadályok leküzdéséről.
„Itt vagyunk. Friesoythe. Azt sem tudom, hogyan kell kiejteni, pedig itt fogok élni. Könnyedén megtaláljuk a házat, ahol várnak minket. Jól bevacsorázunk. Késő van, esteledik, úgyhogy a városnézés elmarad, ehelyett a teraszon bontunk pár sört. Még nem kezdődött el, de már a kapujában vagyunk az új életnek. Nem mondom, hogy elmúlt belőlem minden kétely, de valahogy nyugodtabb vagyok, mint az elmúlt hetekben. Itt senki nem mondja, hogy butaságot csinálunk, hogy jaj, mi lesz velünk, mi lesz az érettségivel. Mindenki, aki itt van, azt erősíti, hogy jó helyen vagyok és minden rendben lesz.”
A szerző elég sok párhuzamot állít az itthoni és a külhoni helyzet szempontjából, ami lehet, elvonja a fókuszt az alaptémáról, arról, hogy milyen helytállni egy idegen országban. A hazánkban uralkodó negatív közeg, legyen szó politikáról, oktatásról, családról vagy a nők helyzetéről, elég erőteljes részt képvisel a kötetben. Ha valaki nem annyira fogékony a negatív élményekre, akkor kizökkentheti az olvasásból. Hosszabb távon mégis hozzájárul ahhoz, hogy jobban megértsük a szerző gondolatvilágát, motivációját.
Miután Angela Murinai a két fiával költözött külföldre, felmerült a kérdés bennem, vajon ők hogyan élik meg ezt a helyzetet? Búcsút kellett inteniük a biztonságos közegnek, a barátaiknak. Remek kiegészítése a könyvnek az egyik fiú beszámolója. Nagyon jó volt megismerni az érzéseit, gondolatvilágát, hogyan látja és érzékeli a változást.
„Az osztályfőnök azt kérte a minap, hogy keressük meg a Google-ban a helyet, ahonnan érkeztünk. Szeretne látni képeket az országunkról. Simán tudom, hogy kamuzik. Nem ő akar látni bármit is, hanem azt akarja, hogy mi lássuk egymás világát. Érzékenyítés, úgy mondják. Amikor az egyik osztálytársam városáról csak olyan képeket látni, amiken lerombolt, lebombázott házak vannak, akkor átértékelődnek bennem a dolgok. Eddig gyakran bosszankodtam a srác miatt, vagy magamban röhögtem, milyen idétlen, de most megsajnálom, és azon is gondolkodom, mi bajom is van nekem az életemmel. Tudok írni, olvasni, ismerem az európai viselkedést, így jó eséllyel nem csinálok magamból bolondot. Van házunk, otthonunk, és nem kell átúszni egy tengert, vagy gubbasztani egy autó platóján ahhoz, hogy valami életnek nevezhető közegbe kerüljek. A muszlim lányok egészen mások. Nem vadak és hangosak, mint a fiúk, inkább nagyon is csendesek. Van köztük néhány, akivel szívesen beszélgetnék, de ha a földijeik a közelükben vannak, akkor teljesen elzárkóznak a kommunikációtól. Egyiküktől segítséget kértem nemrég, ő kedvesen hozzám fordult, és a gépén mutatta, mit hogyan kell megcsinálni, de amikor bejött egy rokona, azonnal elfordult, és többé rám se nézett. Fogalmam sincs, mi lehet egy ilyen lány fejében, mert soha nem beszélnek arról, amit gondolnak, vagy éreznek. Egyáltalán nem lehet látni őket.”
Az Ich bin aus Ungarn hiánypótló írás a hazai könyvpiacon, akkor is, ha itthon élünk, vagy éppen azt tervezzük, hogy új életet kezdünk külföldön. Bárhogy alakuljon az életünk, az előttünk lévő példák szükségesek ahhoz, hogy tanuljunk, tapasztaljunk vagy erőt gyűjtsünk.