Jhumpa Lahiri első novelláskötete az Interpreter of Maladies (1999) komoly szakmai elismerésekben részesült: 2000-ben megkapta a Pulitzer-díjat, a PEN Hemingway-díját, O. Henry-díjra jelölték, és számos nyelvre lefordították. Az amerikai szerző második könyve, a Beceneve Gogol című regény magyarul is megjelent, melyet azóta két másik – Egy ismeretlen világ, Mélyföld – könyv is követett. Jhumpa Lahiri jelenleg Olaszországban él, ő fordította angolra Domenico Starnone Hurok című regényét. A szerző legújabb könyvét, az Amerre járok című regényt olaszul írta, és maga fordította angolra. Február elején jelenik meg a Park Kiadó gondozásában. Ebből a regényből olvashattok most egy részletet itt, a Nyugati tér blogon.
Jhumpa Lahiri: Amerre járok (részlet)
Elkerülhetetlenül belebotlom a volt fiúmba, az egyetlen komolyba, akivel öt évig jártam. Amikor meglátom és köszönök neki, nehéz elhinni, hogy valaha szerettem. Még mindig a környéken él, egyedül. Alacsony, de jóképű férfi vékony keretes szemüvegben és karcsú kézzel, amely értelmiségi külsőt kölcsönöz neki. De sosem vitte sokra, éretlen maradt, tele panasszal, hiába van középkorú férfiteste.
Ma itt van a könyvesboltban. Gyakran beugrik, írónak képzeli magát. Mindig írt valamit a jegyzetfüzetébe, bár fogalmam sincs, mit. Kétlem, hogy valaha sikerült publikálnia valamit.
‒ Olvastad ezt? – kérdi tőlem, és egy frissen díjat nyert könyvre mutat.
‒ Nem ismerem.
‒ Kellene. – Rám néz, és hozzáteszi: ‒ Jól nézel ki.
‒ Úgy gondolod?
‒ Én roncs vagyok. Alig aludtam az éjjel.
‒ Miért?
‒ A lakásom alatti bárban túlságosan lármásak a kölykök, ez állandó probléma. Keresnem kell másik lakást.
‒ Hol?
‒ Távol ettől az istenverte várostól. Azon gondolkodom, hogy veszek egy kis házat a tengernél vagy talán a hegyekben, messze mindentől és mindenkitől.
‒ Komolyan mondod?
Sosem fogja megcsinálni. Nem az a típus, túlságosan félős. Amikor együtt voltunk, én csak hallgattam. Próbáltam megoldani a problémáit, még az aprókat is. Minden egyes válságnál megfájdult a háta. De most már úgy tudok ránézni, hogy egy szemernyit sem hat rám ez a fárasztó szorongás, ez az állandó siránkozás.
Szörnyen hadilábon állt azzal, hogy megtervezzen valamit, vagy eszébe jussanak dolgok. Szórakozott volt, szöges ellentétem. Sosem nézte meg, mi van a hűtőben, kétszer is megvásárolta ugyanazt, mindig kidobáltuk a megromlott ételt. Szinte mindig késett, mindig akadályokba ütközött, mindig a film közepén estünk be a moziba. Ez eleinte bosszantott, de hozzászoktam. Rajongtam érte, megbocsátottam neki.
Amikor együtt elutaztunk valahová, mindig megfeledkezett valami fontos dologról: túracipőről, napvédő krémről, jegyzetfüzetről. Elfelejtette becsomagolni a vastag pulóvert vagy a könnyű inget. Hajlamos volt belázasodni. Több kisvárost is megnéztem egyedül, míg ő a szállodaszobában lábadozott, sápadtan, verítéktől borítva aludt az ágyban, a takaró alatt. Főztem neki erőlevest, amikor hazaértünk, elkészítettem a forró vizes ágymelegítőt, szaladtam a patikába. Nem bántam, hogy ápolónőt kell játszanom. Szülei meghaltak még fiatalkorában. Csak te vagy nekem ezen a világon, mondogatta.
Boldogan főztem a lakásán. Az egész délelőttöt bevásárlással töltöttem, keresztül-kasul bejártam a várost az ételeiért. Emlékszem képtelen kirándulásokra, amikor egyik negyedből a másikba mentem egy bizonyos sajtot vagy a legfényesebb padlizsánt keresve. Megérkeztem hozzá, megterítettem, ő pedig leült, és megkérdezte: hová is lennék a levesed, a sült csirkéd nélkül? Abban a meggyőződésben, hogy én vagyok számára a világ közepe, magától értetődőnek vettem, hogy előbb-utóbb megkéri a kezem.
Aztán egy áprilisi nap valaki becsöngetett. Azt hittem, ő az. De egy nő volt, aki ugyanolyan jól ismerte a fiúmat, mint én, aki gondoskodott róla azokon a napokon, amikor én nem. Ugyanazon a férfin osztoztunk csaknem öt éven át. A nő másik környéken lakott, és úgy értesült rólam, hogy én kölcsönadtam a fiúnknak egy könyvet, amit ő ostoba módon kölcsönadott neki. Hihetetlen. A könyvben lapult egy darab papír, egy orvosi recept a nevemmel meg a címemmel. Ekkor minden apróság, amely fejtörésre késztette a kapcsolatukat illetően, értelmet nyert. Rájött, hogy ő csak a férfi egyik szeretője, és tudtunkon kívül háromszögkapcsolatban élünk.
‒ Elmondtad neki, hogy megtaláltad azt a receptet? Hogy eljössz hozzám? – kérdeztem, amint meg tudtam szólalni. Alacsony nő volt frufruval, gondoskodó tekintettel, makulátlan bőrrel. Higgadtan beszélt. Megnyugtató hangja volt.
‒ Nem mondtam neki semmit, nem láttam értelmét. Csak találkozni akartam veled.
‒ Kérsz egy kávét?
Leültünk, és csevegni kezdtünk. Elővettük a naptárunkat, pontról pontra áttekintettük párhuzamos kapcsolatunk részleteit: a nyaralásokat és az egyéb emlékezetes pillanatokat, a porckorongsérveket, a lázrohamokat. Hosszú és szívfacsaró beszélgetés volt. Különböző dátumokról folytatott aprólékos információcsere, amely megoldott egy rejtélyt, eloszlatott egy rémálmot, amelyben öntudatlanul éltem. Rájöttünk, hogy két túlélő vagyunk, és végül úgy éreztük, mintha cinkosok lennénk. Minden rádöbbenés lesújtó volt. Minden, amit mondott. És bár miközben darabokra hullott az életem, úgy éreztem, mintha végre feljöttem volna a víz alól levegőért. A nap lenyugvóban volt, és megéheztünk, majd amikor nem maradt már mondandónk, elmentünk vacsorázni.
A fenti részletet Jhumpa Lahiri Amerre járok című regényéből Greskovits Endre fordításában közöltük.