Benedek Ágota – Bűvész vagy boszorkány?
Spáh Dávid írása a Nyugati tér blognak
Kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem az olvasót, hogy mikor a könyvesboltból kilépve hazafelé andalog Benedek Ágota Állva maszturbálok című új kötetével a táskájában, valójában a megtévesztés sűrű erdejébe sétál kedélyesen. A szorongásnapló fejezetei egyenként nehezen vádolhatók túlzott szemérmességgel, helyesebben fogalmazva bármilyen szemérmességgel a szó általános értelmében, Benedek Ágota mégis leplez valamit. Ez a könyv nem az, aminek látszik.
Az egyenként vizsgált bejegyzésekről nekem gyakran a Sit-Down-Comedy – valójában nem létező kifejezés – jut az eszembe, hiszen Ágota sokszor a fennhangon megszólaló, beszélt nyelven fogalmazza meg a szöveget, de nem egy színpadon adja elő mikrofonnal a kezében (egyelőre…), hanem egy széken ülve írja meg, talán otthon, talán egy kávézóban, és a körülötte lévőknek fogalmuk sincs, hogy éppen valami nagyon vicces keletkezik a közvetlen közelükben. És itt máris az első csaláshoz érkeztünk.
Benedek Ágota humora úgy ejti rabul az olvasót, mint a savanyúcukorkába rejtett metamfetamin. Még többet akarunk belőle, és ezért hajlandók vagyunk bárhová követni azt, aki adagolja. Követjük az emberi és társadalmi nyomorúságok zegzugos részleteibe és a világválságok végeláthatatlan csatamezőire, Putyin taxijába és (óh, borzalom!) még Nyíregyházára is. Arról beszél, amiről akar, és mi meg fogjuk hallgatni. Mi, férfiak is azon kapjuk majd magunkat, hogy komolyan elgondolkozunk a női létezés élményének egy-egy olyan aspektusán, amit belénk nevelt ösztönöknek köszönhetően előszeretettel hessegetünk el. Besétáltunk az erdőbe. Tökéletesen mindegy, hogy miben értünk egyet vele, vagy hogy egyetértünk-e bármiben a világon Benedek Ágotával, mert a mondandójának befogadása az élmény, és ez az a pont, ahonnan nehéz visszafordulni és a húgunknak ajándékozni a könyvet száz oldal után.
Ez a nő úgy átvert minket, mint Lázár Ervin Százarcú Boszorkája Szegény Dzsonit. Ránézésre olyan, mint egy introvertáltságát hangsúlyozni akaró halkszavú budai kurátor, csak hát aztán kiderül, hogy olyan a humora, mint egy mexikói börtönben született tengerésznek, akit Harvey Keitelnek kéne eljátszani egy meglehetősen erőszakos filmben.
És itt van máris a következő átejtés. Azt hinnénk, hogy Benedek Ágota humora bántó lehet, akár ránk nézve is, de éppen akkor, amikor már elpityerednénk, mint akinek egy nagyfiú vihogva elvette az uzsonnáját a suli folyosóján, a szövegből ömleni kezd az empátia és a személyes törékenység tiszta, őszinte felvállalása. Hullámvasút. De az igazi átverés az az, hogy egyszer csak vége. És akkor kiderül, hogy a kedves olvasó egyetlen szépen rajzolt ív mentén utazott. A hullámvasút repülései és zuhanási mindvégig elvonták a figyelmünket arról, hogy mekkora utat járt be ez a nő. Vannak olyan könyvek, amiket azért jó a WC-ben tartani, mert pont akkora szeletkékre van szerkesztve, amin az ember jól szórakozik abban a pár percnyi félrevonultságában. Látszólag ez a könyv is ilyen, de sokkal több van benne, mint ami 261 oldalon elfér.
Egyáltalán mi az, hogy „nem lehet letenni”?
Benedek Ágota írása a Nyugati tér blognak
„Nem lehet letenni” – mondják a könyvről, ami tetszik. Feltételezhetően azért mondják egy jó könyvre, hogy „nem lehet letenni”, mert – feltételezhetően: nem lehet letenni. Olvasni kell alvás és szex helyett, mosogatást és munkát mellőzve, kutyasétáltatás és Netflix helyett. Valójában a komment kedves, nagyvonalú, tulajdonképpen a könyv érdemeit méltatja egyetlen kompakt megfogalmazásban. Mégis megfigyeltem magamon valamiféle dühös elégedetlenséget, valahányszor elhangzik a „nem lehet letenni”-komment Spáh Dávid Még egyszer című regénye kapcsán.
Mit jelent ez a mondás? Mire gondolnak? Miért mondják?
Talán azért, mert annyira lehengerlő a modorosságában brillírozó negyvenes főhős szórakoztatóan áramló narrációja? Esetleg a történet izgalmas fordulatai miatt, amik úgy szövik át a kreált plotot, hogy az olvasó gyomorgörccsel verekszi magát át rajta, mintha a saját élete (életének verziója) múlna rajta? Netán az a romantikus nosztalgiával festett világ, ami a nyolcvanas évek Budapestjébe repít, és annak Sokol rádiós, Barbon borotvahabos, postairónos részleteivel melegen, otthonosan ott is tart? Erről lenne szó? Vagy mert pontosan úgy hat olvasás közben, mintha Nick Hornby, a Mézga család és Jordan Peele egyszerre tartaná a kezed a könyvön, hogy lapozz? Meglehet, hogy a fentiek egyike, vagy mind egyszerre, és ezen a ponton vallomással tartozom: én sem tudom letenni. Azért sem, mert a felsoroltakon túl sokadjára is felfedezem benne azt, ami legelőször magával ragadott, amikor volt szerencsém a kezembe venni a kézirat első, nyers részletét. Ugyanis ebben az első írásdarabkában, a hang első megszólalásával lenyűgözött az, ami mindig is lenyűgöz, ha felfedezem az irodalomban, mozgóképben, vagy bármilyen egyéb alkotásban. A bátorság. Milyen egy snassz mondás – támadom meg magam azonnal, de adok esélyt (magamnak), hogy megvédjem.
Spáh Dávidról nem tudtuk, hogy író, azt pedig még kevésbé, hogy az írói mibenléte nem csupán a szabatos megfogalmazásban, csilingelő humorban, a részletek pontos és gondos feltüntetésében, a drámai vagy horrorisztikus hatás tűpontos kijátszásában rejlik. Hanem a bátorságban is. Saját tapasztalatból mondom, nincsen félelmetesebb és kockázatosabb utazás, mint a saját lelkünk legmélyére, és az elménk legtávolabbi szegletére menni, ott időt tölteni, és aztán a világ elé tárni, amit onnan gyűjtöttünk, abban a reményben, hogy a világ megért minket és megjutalmaz, mert törékenyen elé tártuk saját esendőségünket. Amit szégyellünk, amit bánunk, amit kijavítanánk. Amire rádöbbentünk, amit újracsinálnánk, amivel ártottunk. Elismerni azt, amilyenek vagyunk, amiben jobbá szeretnénk válni, és amibe kénytelenek voltunk beletörődni. Aki erre képes, aki ezt képes úgy megfogalmazni, hogy az olvasója megrendülten magára ismerjen, az író. Amikor egy író újra és újra megengedi ezt nekünk, ha elég bátor ahhoz, hogy az igazi érzéseit írja le és ossza meg velünk, akkor lehetetlen elfordítani a fejünket. Soha többé nem tudjuk nem olvasni a szavakat, és nem tudjuk abbahagyni az olvasást. Többé „nem lehet letenni” a könyvet. És tulajdonképpen, most, ahogy ezt végiggondolom, már nem is érzek elégedetlenséget a kifejezés hallatán.