Ezzel a megrázó címmel jelent meg Hidas Judit legújabb regénye, amely korábbi könyveihez – regényeihez, novelláihoz, tárcáihoz – hasonlóan a mai magyar középosztályról, annak főleg a rendszerváltást követő csalódásairól, félreértéseiről, rossz beidegződéseiről, kommunikációképtelenségéről és identitáskereséséről szól. A szerzőt Váradi Júlia kérdezte, akinek hamarosan a Klubrádióban készített portré-interjú műsoraiból válogatott könyve jelenik meg a Park Kiadónál Dobszerda címmel.
– Mi késztetett arra, hogy ezt az életre szólóan kemény „nem vagy többé az apám!” felkiáltást válaszd egy olyan regény címéül, amelyben a főhősről, aki ezt a mondatot kimondja, joggal feltételezhetjük, hogy sokban azonos a szerzővel?
– A szándékom elsősorban az volt, hogy egy generációs történetet írjak, így aztán a korosztályi azonosság természetes. Manapság sokan küzdenek a hozott mintákkal, azzal, hogyan tudnának a családi örökségen változtatni és önmagukra találni. Ez nem kis feladat, számos kisiklott életet látok, olyan embereket, akik a múlt terhei miatt nem tudják a saját életüket élni. Ennek a szembenézésnek elengedhetetlen része, hogy rálássunk a szüleinkkel való kapcsolatra, ezt teszi a könyv főhőse is. Ugyanakkor a regény az egymásra találásról is szól, mert bármire is bukkanunk a múltban, a szülő-gyerek kapcsolatot nem lehet örökre elvágni.
– Egy, a rendszerváltás idején kamaszodó kislányról van szó, aki átéli azokat a pillanatokat, amikor még úgy tűnik, minden jó irányban változhat. Aztán annak is tanúja, amikor egyre-másra érik az embereket a nagyobbnál nagyobb csalódások. A könyv arra próbál többek között választ keresni, hogy miféle sztereotípiák működtek és működnek ennek a sok csalódásnak a hátterében?
– Egyrészt arra kerestem a választ, hogy egy diszfunkcionális családból hogyan lehet viszonylag normális felnőtt életet fölépíteni. Másrészt, hogy ennek a diszfunkcionális mikrokörnyezetnek mennyiben van köze ahhoz, ahogyan a magyar társadalom működik.
– A témák, amelyeket a könyv érint, egyenként is meghatározóak. Vegyük ezeket sorra: az első talán a férfi–nő viszony. Ez mennyiben változott szerinted a rendszerváltással?
– A szocializmusban az „egyenjogúság” egy zászlóra tűzött szlogen volt. A szüleim generációja a mai napig nem érzékeli a mélyben működő egyenlőtlenségeket, miközben ők is elszenvedték az ebből fakadó problémákat. A rendszerváltás idején nagy gazdasági változások következtek be, egyre inkább megkérdőjeleződtek a hagyományos nemi szerepek, a regényben szereplő anya például nagyon sikeres lett, az apa pedig lecsúszott. Ebből rengeteg családi konfliktus származott, ami végül szétrobbantotta a házasságot, és nagymértékben meghatározta a történet főszereplőjének önmagába és a világba vetett hitét. Eszternek ezt kell újra megtalálnia ahhoz, hogy „normális” életet tudjon élni.
– Itt jön a második érintett téma, ez pedig a kibeszéletlenség, az őszinte kommunikáció teljes hiánya. Ami egyébként sztereotipikus is. Jól gondolom, hogy ezt tekinted minden baj alapjának?
– Igen, ezek a dolgok összefüggenek. Ha valakinek az a legfontosabb, nehogy megkérdőjeleződjön, hogy tökéletes férfi, férj, apa vagy anya, feleség, az minden eszközzel igyekszik a saját tetteit érő kritikát elhárítani. Egy ilyen közegben mindenki borzasztó magányos lesz, nem tudják a kialakuló konfliktusokat feloldani, csak dagadnak a problémák a szőnyeg alatt, míg aztán egyszer csak minden felrobban.
– Szerinted ennek mi az oka?
– Egy olyan világban, ahol az emberek generációk óta alá-fölé rendeltségi viszonyban élik az életüket, nem tud kialakulni őszinte párbeszéd. Például egy olyan családban, amelyben a szülők és/vagy a nagyszülők a kommunizmusban szocializálódtak, ahol a munkahelyen azt élték át, hogy nincs visszadumálás, ott óhatatlan, hogy a családban is ez a beidegződés. Az „én megmondom, és te úgy csinálod” metódus ugyanígy beeszi magát a szülő-gyerek viszonyba is. És itt kell keresni a választ arra is, mi ment félre az elmúlt harminc évben. Nem vettük észre, hogy magunkkal hoztuk a nem-demokratikusan működő mintáinkat, és miközben próbáltuk eljátszani a demokráciát, a mélyben nem sok változott.
– Egy másik érdekesen felvetődő téma – és ez is kapcsolódik a kibeszéletlenség kérdésköréhez – a zsidósághoz tartozás. A főhős sok furcsa helyzetet él át ezzel kapcsolatban. Mi ennek a háttere?
– A szüleim generációjánál a zsidósághoz tartozás tabunak számított, és örültek, hogy újra lehetett vállalni ezt az identitást. De nem sikerült ezt valódi tartalommal megtölteni se nekik, se nekünk, a regény azt feszegeti, mit kezdhetünk ezzel a félig működő identitással, hogy lehet így itt, Kelet-Európában egy nagyobb közösség részeként élni.
– Végül, de semmiképp nem utolsósorban, a megbocsátás kérdését járja körül a könyv. A durva felkiáltó címmondat a regény végén feloldást és megbocsátást talál. Van jó recept a megbocsátásra?
– A megbocsátásnak előfeltétele, hogy aki hibát követett el, azt tudja mondani, hogy elismerem. Vagyis a megbocsátás csak akkor lehetséges, ha kölcsönösségen alapszik. Igen, ez nagyon fontos mondanivalója a regényemnek.