A legendás KFT zenekar fehér maszkos énekes-gitárosa, az abszurd humort képviselő, népszerű L’art pour l’art Társulat Besenyő „Nooormális?” Pista bácsija, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanítója, szellemi úton járó misztikus és festő – mindez két szóban kifejezve: Laár András. A széles körben elismert, sokoldalú művész most mindegyik arcát megmutatja újonnan megjelent önéletrajzi könyvében, a Laáramlásban, melyet a sajátos humorral átszőtt, színes történetek (la)áramlása tesz izgalmassá és lebilincselő olvasmánnyá. Mutatunk belőle egy részletet.
Laár András: Laáramlás (részlet)
„Egyszer csak kiderült, hogy megrendezik a Táncdalfesztivált. Rögtön gondoltuk, hogy abba nagyon be kell nevezni! És annyira nagy volt az önbizalmunk, hogy a meghirdetett pályázatra be mertünk adni öt számot is, felbátorodva azon, hogy ez nem az előadók versenye, hanem a dalok versenye. Az előadók is versenyeznek, akik eléneklik a szerzeményeket, de azok majd előadói díjat kapnak, a verseny viszont alapjában a dalokról szól. Névtelenül, titokban, egy hangfelvétel segítségével lehetett benevezni. A számokat egyszerűen egy kazettás magnóra rögzítettük leegyszerűsített kísérettel – így kellett mindegyiket külön beadni.
Azt, hogy melyik dal jut be a versenyre, a zsűri dönti majd el. Egy komoly szakmai zsűri! Olyan ismert művészek voltak benne, mint Gonda János jazz zongorista, zenepedagógus, a Jazz Akadémia vezetője, Victor Máté zeneszerző, énekes és Fodor Ákos költő, zeneszerző, zenész, zeneesztéta. Eléggé illusztris zsűri volt, és persze voltak benne a tévé részéről is valakik. A zsűritagoknak szerencsére elég jó ízlésük volt: nagyon megtetszett nekik az a pár szám, amiket írtunk, és az ötből négyet beválogattak a versenybe. Az ötödiket azért nem, mert az volt a Nem sikerült kikúrálni magam, és arról érezték, hogy vélhetőleg visszatetszést keltene a csilivili Táncdalfesztiválon. Valljuk be, igazuk volt, mert ez a szerzemény slágerként nem értelmezhető. Eleve mi is csak poénból adtuk be, nem gondoltuk komolyan, hogy valóban bekerülhet.
De benne volt a négyben a Bábu vagy, a Sakkfigurák és két olyan dal, amit Dráni írt, egyiket – a Magasföldszintet – Ács Enikőnek, a másikat meg Dolák-Saly Robinak, amelynek a címe Egy másik dal volt.
Az öt beadott dalból tehát négyet elfogadtak. A Sakkfigurákat odaadtuk Bódy Magdinak, mi meg bevállaltuk a Bábu vagyot, ráadásul kitaláltuk, hogy bábumozgással fogjuk ezt a számot előadni. Úgy begyakoroljuk, hogy kettéáll a füle mindenkinek, aki látja. És lám, erre pont lett próbahelyünk a Szkéné Színházban. Ott kaptunk lehetőséget a rendszeres gyakorlásra, és persze hálából előkészítettünk egy műsort is, amit direkt oda találtunk ki. Egyértelmű volt, hogy ilyen körülmények között, oda fogjuk szervezni az új műsorunk bemutatóját is. Nos, ott a Szkénében gyakoroltuk be azt a bizonyos bábumozgást is 1981 tavaszán és nyarán.
A színházban ismerkedtünk meg Dékán Jánossal, egy pantomimművész sráccal, aki előadásokat is tartott, tehát fellépegetett, de pedagógusként is dolgozott: pantomimre, mozgásművészetre tanította a tanítványait. Volt ott egy csoportja a Szkénében. Ő állította be azt a mozgást, amit a zenekar a dal játszása közben művelt, és amin úgy elámult a nagyközönség. Deka – így becézte mindenki – találta ki, hogy a zenész az adott hangszeren játszva mit csináljon, hogy a mozgása bábu jellegű legyen. Ráébresztett minket olyan mozdulatokra, amelyek segítségével zeneileg is meg tudjuk oldani, hogy jól játsszunk, miközben a látvány hiteles, töredezett bábumozgás legyen. Nagyon sokat segített ebben. Dékán János! Örök hála és köszönet jár érte!
Végül eljött a pillanat, amikorra már tényleg jól betanultuk a számot a bábu-mozgással együtt. Nagyon bíztunk benne, hogy hatásos lesz a bemutatkozásunk.
És eljött a nagy nap, augusztus 10-e, ami pont a szülinapom után volt egy nappal. Ekkor volt a Táncdalfesztivál döntője a Nemzeti Színházban. Nyár volt, nagy meleg, és be kellett öltözni ebbe a komoly jelmezbe. Aztán amikor a sminkesek elkészítették a sminkünket, mindenki csodálkozva nézett, hogy ez meg mi akar lenni. Hogy ezek vajon milyen bohócok? És akkor, emlékszem, soha nem is fogom elfelejteni, hogy milyen kíváncsi hangulat kerekedett, ahogy behúztak minket a dobogón a színpadra. Mindenki azt figyelte, hogy »Na, ezek majd mit fognak csinálni?!«
És akkor elkezdődött, hogy tü-tü-tütü-tü-tü-tütü, indult a szám a gitár riffel… és ezután bábumozgással elnyomtuk az egészet. Korrektül, ahogy betanultuk. »Brávó!!!« – emlékszem a végén arra a visításra; valaki elkezdett visítani, és utána a többiek is kórusban… az egész nézőtér szinte egyszerre felvisított! Hihetetlen volt! Már ott, a helyszínen lehetett látni és érezni, hogy ebből valami lesz. És akkor tényleg lett is valami! Ez a valami pedig a KFT zenekar volt! Eljött a pillanat, amire már nagyon régóta vártunk… BEFUTOTTUNK!”