Olvass bele itt a Nyugatitér blogon László Boglárka A Bánlaky-örökség című nagyívű történelmi kalandregényébe, amelyben négy generáció életét kísérhetjük figyelemmel, a monarchiabeli boldog békeidőktől egészen napjainkig. A kötet lapjain így közel egy évszázad telik el, világháborúkkal, forradalommal, diktatúrával. Mindezen hatások alól nem vonhatják ki magukat a baravári kastélyban élő Bánlakyak és leszármazottaik sem.
Miközben a Bánlaky-kastélyban és -uradalomban számtalan sors fonala kapcsolódik össze, színes kor- és társadalomrajz bontakozik ki az olvasó szeme előtt, aki végül, amikor a mozaik utolsó darabja is helyére kerül, maga is megválaszolhatja a regényfolyam központi kérdését: elfuthatunk-e a sorsunk elől, vagy minden meg van írva számunkra előre?
A nagyteremből kihallatszottak a szving hangjai. Az elegáns Christophe de Beaufort lecövekelt a zenekar melletti oszlophoz, és onnan bámulta a hófehér bőrű, fekete hajú szépséget. A nő egy ideje minden olyan eseményen feltűnt, ahol Budapest krémje, a mágnások, a dzsentrik, a diplomaták, közéleti előkelőségek, képviselők, írók, művészek szórakoztak. A lóversenypálya nagytribünjén csakúgy, mint az Operában. A budapesti francia követség titkára a Lenkey-kastély szalonjának egyik díszes oszlopa mögül figyelte Török Marianne-t. Szív alakú arcát lágyan keretezte a loknis, vállig érő frizura. Hosszú szempilláktól árnyalt nagy fekete szeme csillogott a sötét, ívelt szemöldök alatt. Láthatóan unta már az estélyt, ahova partnere és mecénása, dr. Ödönffy István országgyűlési képviselő oldalán érkezett. Már a harmadik pezsgőt vette el a pincér tálcájáról finom, keskeny, korallpiros körmű kezével. Marianne nem vette észre az őt kitartóan figyelő férfit. A mai nap elkedvetlenítette: megint nem sikerült, a próbafelvétel után nem őt választották, pedig István megígérte, hogy jelentős öszszeggel támogatja a filmet. A filmgyártás komoly iparággá vált, de a befektetők alig hajlandók kockáztatni, inkább a már befutott színészekre számítanak. Néhány éve feltűnt ez a Karády, és érthetetlen, hogy mitől lett sztár, hiszen egyáltalán nem bájos, nem törékeny, ellenkezőleg, szögletes arcú, drabális, széles vállú, a mozgása sem kecses, és mégis… mégis ő kell. Marianne biztos volt benne, hogy Ödönffy ezúttal is leissza magát a sárga földig. Unalmában flörtölni akart. Tetszett neki a bronzos bőrű, szénfekete szemű üzletember, Greitmann Rudolf, aki több magyar iparvállalat igazgatósági tagja, az egyik nagy tornaegylet elnöke, híres műgyűjtő és számos festő mecénása volt. Török Marianne értett a csábításhoz, mert mindene megvolt ahhoz, hogy a felsőbb körökben is otthonosan mozogjon: anyjától szépségét, tánc- és énektehetségét örökölte, a Bánlaky-kastélyban pedig – ahonnan huszonegy évesen szökött el – kiváló nevelést kapott, több nyelven beszélt, és pontosan tudta, mikor hogyan kell viselkedni A nála jó harminc évvel idősebb, már kissé kapatos Ödönffy megállt a háta mögött, és borgőzös hangon súgta a fülébe: – Nem ajánlom, kedvesem, hogy egy zsidó mágnással kezdjen ezekben az időkben! Nem egy életbiztosítás. Marianne megborzongott, egy hosszú sóhajjal és félig lehunyt szempillákkal nyugtázta: ez a férfi annyira ismeri, hogy még ittasan is belelát a gondolataiba. Meg sem fordulva korallpiros ajkát belemártotta a pohárba, kortyolt egyet a pezsgőjéből, és úgy vetette oda a szorosan mögötte állónak: – Bizonyára elkerülte a figyelmét, kedvesem, hogy vendéglátóját, a Lenkey-villa tulajdonosát nemrég még Leiszmannak hívták, sőt a papáját Leiszmann Izidornak – válaszolta epésen. – Ó, dehogy! Iszom a pezsgőjét, csodálom a műtárgyait, de semmiképp sem tervezem, hogy viszonyt kezdeményezzek vele – nevetett a férfi gúnyosan. – Ha mégis megunta a nőket, kedvesem, csak szóljon, és összehozom Batthyány Gyulával. Ő garantáltan nem zsidó – vetett egy pillantást hátra Marianne, de nem fordult meg. – Hogyan is unhatnám meg a nőket, és főleg magát?! Senkivel nem tudnék így évődni, mint magával, akinek ragyogó humora, metszően éles nyelve és briliáns elméje van.
A nő megenyhült, de tudta, hogy épp most hagyta magát megvesztegetni egy-két bókkal. Ödönffy rendkívül intelligens és szórakoztató partner, aki ismeri és szereti. Gondoskodó aggodalommal a hangjában szólt a férfihoz. – Ne igyon többet, kedvesem! A férfi rá se hederített. – Mindenesetre a ma este itt látott Lenkey-Leiszmann műgyűjtemény káprázatos. Talán csak az Andrássy út túloldalán, a Ferenc József által bárósított Herzog család gyűjteménye múlja felül, bár az öreg Mór halála után nem lesz, aki értő gondját viselje. Úgy láttam, hogy a berlini attasé is figyelmesen megtekintette a kiállított képeket… Mondják, hogy Hermann Göring birodalmi marsall nagy műértő és műgyűjtő. – Itt olyan mesterek képei is lógnak a falakon, akikről nem is tudtam, hogy vannak festményeik Magyarországon. Lenyűgöző! – fordult Marianne a férfi felé. Látta rajta, hogy alaposan a pohár fenekére nézett. Ismerte már. – Kedvesem, miért iszik ennyit? – Hogy felejtsek. – Mit akar felejteni? – Ezt az aljas, hazug és mocskos világot a sok bohóccal, ami körbevesz – válaszolta mosolyogva a férfi, könnyed eleganciával, mintha csak a mellettük lógó Lucas Cranach festményről beszélne. – Színház az egész világ – idézte Marianne enyhe vállrándítással. – És színész abban minden férfi és nő – folytatta Ödönffy –, de hagyjuk most Shakespeare Vilmost, és játsszunk tovább. – Mit játsszunk? – nézett fel rá nevetve Marianne. – Jöjjön, bemutatom magát egy elegáns és művelt asszonynak, aki szívesen venné, ha amolyan asszisztensként segítené karitatív és képzőművészeti tevékenységét. Keres valakit, aki úgy beszél franciául, ahogy magyarul, aki otthonosan mozog a budapesti társasági életben, aki tud vezetni, és nem ijed meg a saját árnyékától. Magára gondoltam. – Szóval meg akar szabadulni tőlem?! – nézett érdeklődéssel Marianne a férfi ráncokkal barázdált és egyre pirosabb arcába. – Nem, kedvesem. Maga akar megszabadulni tőlem, és önálló egzisztenciára vágyik. Ez csupán egy lehetőség. Egy percig farkasszemet néztek, a férfi magabiztos félmosollyal várta a reakciót, és a nő kénytelen volt bevallani magának, hogy Ödönffy megint kitalálta a legtitkosabb vágyait is. Óvatosan kérdezgetni kezdte – És ki az a hölgy? – A francia nagykövet felesége. – No, de miért éppen én kellenék? – Mert a helyzet igen delikát. A hölgy török származású, a férje pedig igazából már nem nagykövet, mert 1942- ben lemondott a posztjáról. Robert de Dampierre gróf régi francia nemesi családból származik, vérbeli diplomata, de valahogy a németekkel nem szimpatizál túlzottan. Isten tudja, miért? – nevetett fel cinkosan.