Az alkohol mindennapjaink része. Koccintunk a keresztelőkön, a temetéseken, a céges bulikon és a baráti összejöveteleken. Sosem firtatjuk, miért van szükségünk rá, és inkább az kelt megütközést, ha valaki nemet mond. Az alkohol a történelem nagy túlélőjeként itt van velünk a kezdetektől fogva, és még napjaink egészségtudatos trendjei sem veszik elég komolyan káros hatásait.
Holly Whitaker a harmincas évei elején tette fel magának először a kérdést: miért kell innunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, és miért elfogadott, ha alkohollal mérgezzük a testünket és a lelkünket. Ezt követően elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leteszi az italt. Józan lázadás című könyve, amelyben nyers őszinteséggel és mély önismerettel számol be saját útkeresésének sokszor megrázó, máskor felemelő pillanatairól, most a Száraz November napjaiban különösen aktuális.
Erdélyi Tea, a Kék Pont Alapítvány ügyvezetőjének írása a Nyugati tér blogon
„Azt sem tudom, hol kezdjem…” – ezt írta Holly Whitaker a táblájára a 2017-es, Los Angeles-i Nők Menetén.
És valóban. Azt sem tudom, hol kezdjem…
…mert nehéz írni egy könyvről, ha nem érint engem. Nehéz írni egy olyan nő könyvéről, akinek fő célja a munkahelyi siker meg az „elképzelhetetlen vékonyság”, aki titokban egy párkapcsolat boldogságáról álmodik, és az alkoholt hívja segítségül, hogy elhallgattassa a kis belső hangot, ami sikít benne, hogy ez fáj. Szóval nehéz írni egy olyan nő könyvéről, aki nem olyan, mint én, mert folyton meg akar felelni mindennek, ami szerinte – vagy a társadalom szerint – egy sikeres nő képe, miközben szenved ettől a megfeleléstől.
Avagy mégsem. Nehéz írni egy olyan nő könyvéről, aki pontosan olyan, mint én (voltam), mert folyton meg akar felelni mindennek, ami szerinte – vagy a társadalom szerint – egy sikeres nő képe, miközben szenved ettől a megfeleléstől.
Megfelelni mindig, mindenkinek, lényegében mindegy, hogy miért és milyen területen. Ez a megfelelés az, amire nevelnek minket. Saját hibáink ismerete, centire, és beismerése, folyamatosan – mint Margaret Atwood „Szolgálólányképzőjében”. Az alázat, a bocsánatkérés, a háttérbe húzódás, az alkalmazkodás, a gondoskodás. Mindent látni és nem látszani, mások életéhez asszisztálni.
Ez Holly Whitaker problémája. Könyve így nem egy alkoholista nőről szól, hanem egy nőről. Aki iszik. Iszik, és nem koplaltatja vagy hánytatja magát, de nem is zabál éjszaka titokban. Nem szed nyugtatókat, nem vásárol felesleges dolgokat a hitelkártyája terhére mániákusan, nem viszi túlzásba a fitneszedzéseket (vagy nem gyakran). És egy rakás dolgot nem tesz még, amit nők szoktak tenni, hogy elfojtsák azt a kis belső hangot, ami segítségért kiált. Hanem egyszerűen csak iszik.
Vagyis nem annyira egyszerűen. Mert beszél is arról, hogy iszik – azaz ivott –, és arról is, hogy mit kezdett vele. Hogy miért ivott, mikor és hogyan jött rá, hogy túl sokat, és hogyan próbált lejönni róla, hogyan tudta újraépíteni önmagát, az ital nélkül. És beszél arról is, amit az úton látott, alkohol- (és dohány-) iparról, társadalmi tabukról, támogató csoportokról, módszerekről, amik nem válnak be nála, barátok elvesztéséről és önmaga megtalálásáról.
Holly Whitaker Józan lázadás a valódi lázadás, mert tabukat döntöget. Hiszen ha egy nő iszik, arról – vele ellentétben – nem beszélünk. A férfiak ivása régóta a társadalmi diskurzus része – noha egy darabig a mit iszol, egy mérték után meg a miért iszol szintjén, de tény, hogy téma. A nők ivása ugyanakkor vagy tabu, vagy a férfiak által szabályozni kívánt területek egyike, ilyeténképp még erősebben stigmatizált jelenség. A problémás ivás szcénájában a nő szerepe a fék, a támogató szerep, hiszen leginkább ez felel meg a sztereotípiáknak.
Pedig a nők is isznak, és ezt el is várják tőlük.
„A nem ivás a terhesek privilégiuma lett.” – mondta 2018-ban a Kék Pont Alapítvány és az ELTE PPK közös, a nők ivásának jelenségével foglalkozó kutatásának egyik megkérdezettje (a kutatás a Nők a pult előtt, Száraz November 2018 keretében valósult meg).
Valóban. Nem inni az tud, aki terhes vagy beteg – és most pár napig talán még az, aki száraz novemberezik. Nekünk, többieknek meg ott van a mentegetőzés, a bulik elkerülése, az alkoholmentes sör mint álca vagy az autó mint mentség. Vagy a józan lázadás: nem iszom, mert nem akarok.
Whitaker hosszú útja végén (?) ezt a józan lázadást választja. A könyv amerikai, de a jelenség – az italfogyasztási statisztikákat nézve – sajátosan magyar is. Ráadásul nem is új; Valkai Zsuzsa könyvében már 1986-ban azt kérdezte: Miért isznak a nők? (Magvető, 1986).
Whitaker válasza csak egy válasz erre a kérdésre, ami talán nem univerzális. Könyve személyes vallomás: megfelelésről, függőségről, ébredésről és felépülésről, az úttal járó szenvedésről. Nyíltan, egyenesen. És kritika: a függőségekhez való viszonyunkról, a patriarchális társadalomról és a feminizmus önáltatásáról. Néhol tán túlzottan, máshol tán nem eléggé szókimondó, ám mindig őszinte.
Holly Whitaker könyvét a Kék Pont csapata is ajánlja, azoknak, akik Száraz Novembereznek, és azoknak is, akik ezt nem érzik szükségesnek. Az idei Száraz November az ünnepekhez való viszonyunkat vizsgálja – az alkohol függvényében (Mire igyunk?). Azoknak pedig, akik az olvasást jó cselekedettel kötnék össze, ajánljuk Száraz Kasszánkat. A Száraz Novembert legalább tízezer forinttal támogatók közül tízen ajándékba kapják tőlünk a Józan Lázadást, a Libri Kiadó jóvoltából, könyv formában legalábbis. A többi a józan lázadók dolga.