Magyarul most olvasható először az irodalmi Nobel-díjas José Saramago Festészeti és szépírási kézikönyve. A különleges regény megjelenését az író századik születésnapjára időzítette a Helikon Kiadó.
Dr. Pál Ferenc írása a Nyugati tér blogon
„Óvatosan ezzel a könyvvel!”, mondta jó néhány évvel ezelőtt egy kiadói szerkesztőm, amikor felvetettem neki José Saramago Festészeti és szépírási kézikönyvének megjelentetését, mert ezzel a címmel a regény könnyen a könyvesboltok „hobby és szabadidő” polcára kerülhet. A cím valóban megtévesztő, mint a portugál író címei általában, hiszen portugálul csaknem mindegyikben ott bujkál egy műfaji utalás, A kolostor regénye eredetileg „emlékirat” volt, a Vakság pedig „esszé a vakságról” vagy „kísérlet a vaksággal kapcsolatban”.
A most megjelent Festészeti és szépírási kézikönyvet is tekinthetjük egyfajta kísérletnek, ahogy a regény első kiadásában még ott szerepel a regénykísérlet alcím, amellyel Saramago egyértelműen arra utalt, hogy pályája kezdetén megírt két regényének kudarca és több mint két évtizedes hallgatás után – amelyet csak néha tört meg egy-egy vers, elbeszélés vagy krónika – új utakat keresett művészetében. Ifjúkori olvasmányainak – Balzac, Zola és a portugál realista Eça de Queirós – hatása alatt az ötvenes évek elején írt két regénye, amelyek közül a Tetőablak magyarul is olvasható, már megszületése idején is elmaradt a korától, pedig akkor még az egész portugál irodalmat átjárta az író ideológiai alapállásának megfelelő neorealizmus.
Saramagónak mégis az 1970-es évek második felében új utakat kereső portugál irodalomra ható posztmodern szemlélet és a latin-amerikai regény tette lehetővé a megújulást és a paradigmaváltást. Ennek nyomán születtek az olyan sikeres regényei, mint a portugál történelem egy-egy jelentős pillanatát vizsgáló A kolostor regénye vagy a Ricardo Reis halálának éve, vagy a filmként is sikert aratott, komoran disztopikus Vakság, amely egy embereket magukból kifordító járvány történetét meséli el.
Pedig ezek a regények nem kínálnak – még a történelmi regények sem – könnyed, belefeledkező olvasást. Az író barokkosan hosszú körmondataiba belezsúfol mindent: leírást, párbeszédet, vendégszövegeket és saját hosszadalmas elmélkedéseit. Ez a tömör, tagolás nélküli szöveg első pillantásra ijesztő, de a türelmes olvasót hamarosan magával ragadja élőbeszédet idéző ritmusával és látszólagos csapongásával. A cselekménynek (és természetesen a történetbe belefeledkező olvasónak) eközben meg kell küzdenie az írói reflexiókkal, hiszen Saramago elbeszélője újra meg újra megszakítja a mesélés folyamatát, hogy elmondja a történelemmel, az emberekkel és a világgal kapcsolatos gondolatait.
Nobel-díjhoz vezető írói megújulás első regénye azt az utat mutatja meg, ahogyan Saramago a realista – bár haláláig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy realista, netán „kritikai” realista író – valóságábrázolástól eljutott egy elvontabb, sokszor megkonstruált írói világhoz, egyfajta másodlagos irodalomhoz, amelyben az idézetek, másoktól átvett szövegdarabkák fontos szerepet kapnak. A Festészeti és szépírási kézikönyv főszereplője, a történetet egyes szám első személyben elmondó elbeszélője egy festő, aki meghasonlik önmagával, és hátat fordít annak a lisszaboni nagypolgári közegnek, amelynek megrendelői a valóságot megszépítő arcképeket várnak tőle. Előbb karikírozza modelljeit, de azután rá kell döbbennie arra, hogy egészen más utat kell választania, ha igazabb ábrázolásra törekszik.
Írni kezd, de ennek a gyökeresen új kifejezésmódnak az elsajátításához hosszú utat kell bejárnia. Miközben magánéleti gondjaival bajlódik, és bejárja Olaszországot, hosszú részleteket másol ki útikönyvekből, hogy szoktassa a kezét az íráshoz. Majd végigpróbálja a különböző önvallomások és életrajzok lehetőségeit, s így eljut a saját életéhez. Ha eddig nem jött volna rá az olvasó, hogy íróvá válásának, kétségeinek és megújulásának a történetét olvassa, most emlékezteti erre. A regényeibe általában igen kevés önéletrajzi utalást belefoglaló író – talán csak annyival kedvez magának, hogy vele egykorú, majd vele együtt öregedő hősei mindig megtalálják a szerelmet egy legtöbbször fiatalabb asszony mellett – hosszan vall gyerekkoráról, szellemi ébredéséről és egyre határozottabb politikai elkötelezettségéről.
A Kézikönyv ilyen módon szerzője önvallomásává válik, de műfajához hűen megmutatja azt az utat is, miképpen lehetséges az írás megtanulása azáltal, hogy valaki idomítja kezét a betűkhöz, és agyát a valóság másféle felfogásához.
A Kézikönyv a későbbi kiadások alcímében regénykísérletből regénnyé egyszerűsödött, mert a benne megjelenő kísérleti elemek természetessé váltak Saramago regényeiben. Következő műve, amely magyarul Alentejo. Egy évszázad regénye címmel jelent meg, már bővelkedik a latin-amerikai mágikus realistáktól eltanult csodás elemekben, az olyannyira gyakori vendégszövegekben, és történelmi eseményekre, irodalmi művekre történő utalásokban, különleges ízt adva a regényszövegnek, amely természetesen felfejtésük nélkül is élvezhető.
A történelmi regényektől, vagy inkább történetírási metafikcióktól – ahogy egy kritikusa jellemezte őket –, amelyek ön- és nemzetkritikus hangvételükkel inkább a portugál olvasókhoz szólnak, Saramago idővel eljut egy általánosabb kérdésfelvetéshez a Jézus Krisztus evangéliumában, amely az európai kereszténység gyökereiig ás le, hogy Krisztus „muszáj herkulesként” történt áldozatvállalásának értelmét keresse. Utóbb pedig elvont közegben és időben, félig a jelenben, félig talán a jövőben játszódó regényeiben, mint a Vakság, a Megvilágosodás, az Embermás és a Minden egyes név vagy a Halálszünet,korunk által felvetett kérdésekre keresi a választ, amely felfogásának megfelelően leginkább pesszimista.