100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.
A tíz írásból elérkeztünk az utolsóhoz. Ezúttal dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatójának visszaemlékezését közöljük.
Muszbek Katalin exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Az első találkozásom Alaine-nel a Tűzoltó utcai gyerekklinikán volt az 1970-es évek elején. Ötödéves orvostanhallgatóként a gyermekgyógyászat gyakorlatokon láttam őt. Már a megjelenésében is képviselte mindazt, amiért szakmailag harcolt. Egy rendkívül merev, szabályokhoz kötött intézményben lobogó köpenyben, lobogó hajjal járt, és fülig érő, nyílt mosollyal fogadott mindenkit. A szakmai gyakorlaton azt tanította nekünk, hogy mennyire abnormális és ártalmas az akkori gyakorlat, hogy a gyerekeket nem látogathatják a szüleik, illetve hogy nem lehet mellettük az édesanyjuk. (Azzal érveltek az orvosok, hogy azért jobb, ha minél kevesebbet látják a gyerekek a szüleiket, mert nagyon sírnak, amikor azok a látogatási idő végén hazamennek.) Tudtam, hogy én nem fogok gyerekgyógyászattal foglalkozni, mert a gyerekek szenvedése mindig is nagyon megviselt. Még most is, a gyermekhospice-teamünk tagjai által hozott eseteket is nagyon nehezen élem meg.
Akkor még Alaine-ről sem lehetett tudni, hogy az életvégi kérdések felé fog fordulni. Utólag ez persze mégsem meglepő, hiszen ne felejtsük el, hogy a ’70-es években a súlyos betegséggel küzdő gyermekek közül sokkal-sokkal többen haltak meg, mint ma.
A szakmai gyakorlatomat követően hosszú évekig nem láttam Alaine-t. A következő találkozásunk akkor volt, amikor 1989-ben vagy 1990-ben az Onkológiai Intézetbe látogatott, az akkoriban alakult pszichoonkológiai munkacsoportunkra volt kíváncsi. Érdekelte az az újítás a kórházi gyakorlatban, hogy a daganatos betegekkel a testi kezelés mellett egy multidiszciplináris csoport is foglalkozott: pszichológus, pszichiáter, gyógytornász és szociális munkás. Még most is itt van előttem a mosolygós, fényt hozó arca, és az a kedvesség, amivel felénk fordult. Soha nem láttam, azután sem, hogy ő a hangját felemelte volna, vagy határozottan kikért volna magának bármit is. Mindig kedvesen próbálta elrendezni, elsimítani a dolgokat. Azt hiszem, neki a magánéletében, a házasságában is sok mindent el kellett rejtenie, úgyhogy én nagyon csodáltam azt a derűt, amivel a hetvenes éveiben is viszonyult a világhoz.
Hetente bejárt az Onkológiai Intézetbe a megbeszéléseinkre, ebben persze biztosan szerepet játszott, hogy közel lakott a Kékgolyó utcához. Aztán amikor egyszer kettesben beszélgettünk, akkor hozta szóba, hogy jó lenne valamit tenni a gyógyíthatatlan rákbetegek állapotának javításáért.
Baráti szálakon keresztül kapcsolatba került egy idős hölggyel, aki Bécsben hospice-tanfolyamot végzett. Tőle hallotta először ezt a szót Alaine.
Én pedig kijutottam Varsóba, az első kelet-európai hospice-képzésre, úgyhogy elég hamar fogalmunk lett arról, miképp is tehetnénk a végstádiumú betegekért. Alaine ekkor már kifejezetten foglalkozott a tanatológiával, írásai jelentek meg, szerepelt a televízióban, tehát akkor ő már végezte azt a szemléletformáló tevékenységet, amit aztán a Magyar Hospice Alapítvány keretében intézményesítettünk. Elkezdtünk Alaine-nel és néhány érdeklődővel együtt gondolkodni azon, hogy miképp lehetne szervezetet alapítani minderre. Egy mecénás támogatása tette lehetővé a Magyar Hospice Alapítvány létrehozását, és eleinte baráti, ismerősi körből kerültek ki azok a betegek, akiknek otthonukban segítettünk fájdalomcsillapítással és lelki segítségnyújtással. A nővérek kezdetben önként dolgoztak, de hamar láttuk, hogy ezt a munkát – mivel rendszeres jelenlétet igényel – meg kell fizetni. Akkoriban az orvosok körében nagyon nagy volt az elutasítás, még a mainál is sokkal inkább ellenálltak, hogy az élet végessége felkerüljön az orvos és a beteg kapcsolatának horizontjára.
A tervezés időszakában sokszor gyűltünk össze a Városmajor utcában Alaine-ék lakásában. Ilyenkor a férje, Mészöly Miklós mindig bevonult a szobájába, vagy ha velünk is volt, csendben leült hátul. Nem szeretett ehhez a témához kapcsolódni. De aztán kiderült, hogy Miklóssal egy napon van a születésnapunk, és onnantól élete végéig minden évben felköszöntöttük egymást.
Alaine-ről fontos tudnivaló, hogy nála mindig volt valami természetből származó friss dísz az asztalon: tavasszal egy csokor virág, ősszel néhány szem gesztenye. Ezt nagyon szerettem, azt tanultam általa, hogy a részletekre mindig nagyon oda kell figyelni.
Amikor az alapítvány tevékenységének keretei kialakultak, és a munka beindult, Alaine fokozatosan háttérbe vonult. Ekkor még inkább a tanatológia felé fordult. Szerette volna elérni, hogy a kórházak a kórházi ágyon elhunytakat méltósággal engedjék el: ne egyből egy zsákba tegyék be, hanem terítővel terítsék le, és a hozzátartozóknak adjanak lehetőséget elbúcsúzni. Nagy és lelkes küzdelem volt ez Alaine részéről, küzdelmeiből talán a legkevésbé sikeres. A mai napig alig van erre gyakorlat az aktív osztályokon.
Az akkorra felépült Budapest Hospice Házban ünnepeltük Alaine 80. születésnapját, 2002 októberében. Rendkívül boldog volt! Azt figyeltem rajta, hogy ugyanolyan élénk a mosolya, mint harminc évvel korábban, amikor megismertem. Valaki egy nagy kosár pogácsát hozott neki ajándékba, kockás terítővel leterítve, talán ennek az ajándéknak örült leginkább.
Élete legvégén munkatársaim gyakran jártak hozzá gondozni őt, és folyamatosan figyelemmel követtük, sőt kísértük őt a halálra való rendkívül tudatos készülődésében. Minden elrendezhetőt elrendezett maga körül. Ám egyet nem: olyan űrt hagyott maga után, amit azóta sem tudunk betölteni.