100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.
Most Ungváry Rudolf írását közöljük, aki jó barátja volt Polcz Alaine-nek és férjének, Mészöly Miklósnak.
Ungváry Rudolf exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Alaine-t 1960-ban ismertem meg.
Akkor már zömében eltűntek a szovjet páncélosok okozta belövések utolsó nyomai a budapesti épületek homlokzatáról. Befejeződtek a sortatarozások a fontosabb főútvonalakon. Aki még emlékezni akart a forradalomra, már csak saját, legbensőbb képei alapján tudott. Két éve, hogy szabadultam a kistarcsai internálótáborból. A semmibe.
Két év alatt már földet értem. Vasesztergályosként dolgoztam reggel hattól kettőig. Utána volt időm, hogy megint barátokra találjak. Gyűlöltem a rendszert. Kezdtek kibontakozni a pártállami írók.
Olyan embereket kerestem, akik maguk se a felejtéssel szerzik meg lelkük nyugalmát, de ráadásul azt is megtudhatom általuk, hogyan is kellene az emlékekkel, magával a történelemmel élni. Ilyen volt Komoly (Koryürek) Péter, a forradalom alatt az Igazság egyik szerkesztője, aki családját mások neve alatt végzett fordításokkal tartotta el. Vele kerestem föl rendszeresen Korniss Dezsőt és Ország Lilit. Tanúja lehettem, ahogy Kornis átmenetileg nyugati hatásokra rátalál a csurgatott festési technikára, Lili pedig, elzárkózva minden külső hatástól, csak legbelső és legősibb élményei sugallatát követve elkezdi festeni a triptichonjait.
Komoly vitt el a következő évben egy Városmajor utcai lakásba, ahol magánjellegű kiállítást rendeztek Vajda Júlia műveiből. Ott találkoztam először Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal. Két áttetsző, magas és mosolygós alak fogadta a hozzájuk merészkedő látogatókat a festményekkel teleaggatott nagy műteremben. Sugárzást éreztem belőlük – ahogy bizalmat szavaztak nekem, ahogy a testük tartása beszélt. A lakás is ragyogott, valami pasztell fény vont be mindent. Szépek voltak. És még mindig látom magam előtt a feltűnően parkoló fekete autókat az akkoriban még járművekkel alig tarkított utcán, meg Péterék gondterhes arcát, miközben az autókból figyelő civil ruhás nyomozók tekintete előtt a ház felé tartunk.
Idővel barátságunk természetessé, hétköznapivá vált. Alaine igazán Monspart Évát, a feleségemet szerette meg. Róla mondta egyszer, hogy minden barátnője közül egyedül ő nem neurotikus. Ezt én ugyan testközelből, jólesően tapasztaltam, de jól jött egy pszichológus szakértő megerősítése. Tőle tanultuk meg, hogy egy cselekedet nem minden ember esetében jelenti ugyanazt. Fehérvérűségben szenvedő gyermekeket kísért el a halálukhoz vezető úton.
Ha a szülők attól kezdve, hogy megtudják, gyerekük menthetetlen, többé nem látogatják meg, sohase hibáztatom őket. Nem bírnák ki, ha látnák. Attól, hogy egy embernek meg kell halnia, szükségtelen, hogy vele haljanak mások is.
1967-ben nagyon nagy hó volt. Alaine egy faházról mesélt a Börzsönyben, a Morgó patak völgyében. A barátaiké, akik most nem használják. Mindenütt erdő, sehol egy lélek. Miklós valahova elutazott, Alaine hívott, menjünk vele az egyik hétvégén. – Hozok vízaknai sonkát Erdélyből – biztatott. – De jó lesz! – mondtuk Évával. – Legalább beszélgethetünk.
A télbe dermedt, kihalt kies völgyben több házacska is állt, afféle kelet-európai nyaralók a szerszámoskamrák és falusi reterátok stílusában. A havon mindenütt őzek nyomai, könnyedén ugrálták át a kerteket övező fonott drótkerítéseket. Süket, fehér csend vett körül, ritkás középhegységi magyar erdő, a kert melletti patak csaknem befagyott. Mély hóban küzdöttük át magunkat a bejáratig. A ház egyetlen, dermesztően hideg helyiségében apró, egyaknás vaskályha állt a sarokban, középen nagy, kettős ágy, előtte keresztben heverő, több hely nem is volt. Dunyhák mindenütt. Innen menekülni kellett volna, nem ide jönni. Bennünket azonban egymás felé hajtott a barátságunk, ez felülírta a környezet hatását. A testmeleg mindent feloldó békessége. Lassan meleg lett a szobában is, de a kályhát folyton rakni kellett.
A sonkához hagymát ettünk, rá pálinkát ittunk; utóbbit utáltam, de illett a szerszámoskamrákhoz. Aztán gyorsan lefeküdtünk, betakarództunk, és örültünk egymás hangjának a sötétben.
Alaine nagy, kemény fagyokról mesélt, amikor egyszer meglátogatták a vízaknai rokonokat. Miklóssal csúszkáltak a jégen. Ahogyan a hó ropogott a talpuk alatt. Ismertük ezt a boldogságot, Éva a falvakból, ahová a kitelepítés elől költöztek, én anyám svájci elbeszéléseiből. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Össze nem illő világok, akár az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon.
Időnként kikászálódtam a kettős ágyból Éva mellől, és a tűzre raktam. Jól megtömtem a kályhát, néha egész testében vörösen izzott. A falakból áradt a hideg. Eltelt egy óra, mire Alaine hangja lassan megváltozott. Magától kezdett bele. Nem én kezdeményeztem, holott szinte mindenkitől meg szoktam kérdezni, hogyan élte meg a háború végét Magyarországon, az ostromot Budapesten, a front átvonulását. Zsidótól, nem zsidótól egyaránt. Talán féltem megkérdezni tőle. Alaine-nek nagyon sötét szeme volt. Szinte misztikus. A misztikában viszont nem hittem.
Feküdtünk a kettős ágyban Évával, néztünk felfelé a feketeségbe, a kályhában pattogott a fa. Alaine hangja a lábunk felől szólt. A sötétségbe beszélt, de hozzánk szólt, meg saját magához. Fakó, majdnem monoton hangon mesélte el, amit a Vértes tövében, Csákváron átélt. Azért mentek oda az oroszok elől Kolozsvárról 1944 őszén, mert félreeső helynek ítélték, ahol nem lesznek majd harcok. 1945-ben hónapokra ott állt meg a front. Mindazt, amit nekünk ezen az éjszakán elmondott, még nem írta meg. Talán beszélni se nagyon beszélt még róla. Legalábbis ennyit még nem.
Akkor tanultam meg, hogy a férfiak mennyivel erősebbek. Azt hittem, ellenállhatok. Rúgtam és ütöttem, a következő percben úgy vágtak az üvegcserepekkel borított földre, hogy elájultam. Tiszta, pontos történet volt, az elejétől a végéig. Nem tudom, hogy akkor épp hányan mentek végig rajtam.
1967-ben, ebben a völgyfenékben még csak 21 év választott el minket 1945-től. Mai szemmel nézve majdnem karnyújtásnyira volt még tőlünk az idő, amikor mindez megtörtént. Gondolatban próbáltam összehasonlítani a hallottakat mindazzal, amit az ostrom idején, nyolcévesen Budapesten éltem át. A hullákat a házunk előtt. Anyám hamuszürke arcát, amint a zsúfolt légópincében az ágy alá menekül egy orosz elől. Akkor is hó volt, és hideg és tél. Alaine megajándékozott a saját jóvátehetetlen történetével. Talán a hideg kellett hozzá, hogy beszélni kezdhessen róla. Megpróbálta nemcsak önmaga, nemcsak Miklós, hanem mások előtt is birtokba venni megerőszakolásainak történetét. Hogy egyszer majd a teljes nyilvánosság előtt is megtehesse.
Úgy mondta el, mint aki már nagyon sokszor végiggondolta. Minden készen volt benne, nyomban le lehetett volna írni. A hetekig tartó örökös ismétlődést, amelyből nem volt egyetlen nőnek sem menekvés. A segítségkeresés reménytelenségét. A tisztálkodás hiányát, a száradt vért az alsóneműkön. A szifiliszes fertőzést, a gyógyszerhiányt, az évekig tartó betegségeket. A gyermektelenséget. Az anyósát, aki megátkozta Istent. Félóránként felkeltem, hogy fát dugdossak a kályhába. Ilyenkor a vashenger vörösen izzó oszloppá vált a sötétségben. Kint néha feltámadt a szél, az ablakon keresztül kivehető volt a fekete faágak hajladozása. Nem volt mit mondani. Svájcra gondoltam, anyám hazájára, mely elveszett számomra. Tudtam, hogy gyűlölöm ezt a sivár tájat, melybe kijöttünk, csak nem mondtam senkinek, mert úgyse változtathatok azon, hogy itt maradtam Magyarországon. Kellett a másik ember.
Alaine olykor hosszabb szünetet tartott. Volt, hogy közben elfogyott a tüzelő, ki kellett mennem a szeles fagyba fáért. Ha nem elég sűrűn raktam a kályhára, gyorsan hűlni kezdett a levegő. Az ajtó nyitásától még nagyobb hideg lett. Guggolva raktam meg a vashengert, aztán gyorsan visszamásztam a dunyhák közé.
Alaine elmondta, hogy egy időre kiköltöztek a csákvári kastélyból a közeli Vértesbe, egy isten háta mögötti pusztára. Ahová abban a hitben menekültek, hogy ott még kevésbé lesznek szem előtt. De ott is rájuk találtak az orosz katonák. A magyar történelem. Amelybe belekeveredtem. Visszamentek a paplakba, ahol végképp semmi segítséget nem várhattak. Ahogy mindent rosszul számítottak ki. Ennél rosszabbul nem lehetett volna. Ott erőszakolták meg először. Idegenként mozgott a saját életében. Ő volt végül az áldozat, aki később nem menekülni akart a történettől, hanem a sajátjaként felfogni. Benne vált értékké a sors. Ott vette birtokba ezt az értéket a jelenlétünkben, abban a fekete éjszakában. Nekem meg egyszerre csak világos volt, hogy alig fél évvel az ő most elhangzó szavai előtt éppen azon a pusztán jártunk Évával. Akkor már negyedik napja voltunk úton Budapestről a Dunántúli-középhegységen át, sátorral a hátizsákunkban. Ez volt a nászutunk. Buda nyugati széléről indultunk, át a János-hegytől nyugatra fekvő Nagy-Kopasz erdőségein, a vadszag néha szinte tapinthatóan erős volt, nemegyszer ugrott föl előttünk egy állat. Mentünk napokig át a Gerecsén és a Vértesen a Bakony és a Balaton felé.
A hegység belsejéből, észak felől érkeztünk, késő délután. Az addig sűrű erdő ritkult, a kiszélesedő völgy rétre nyílt, gémjétől megfosztott kút mellett haladtunk el. A völgy közepén kis erdő borította nagyobb domb magasodott, akár valami köldök. Aljában a lelakatolt erdészház. Nem használták, fiatal fák nőttek körülötte. Körbejártam, azt reméltük, alhatunk benne. Üres volt, belül sötét. A fák között valami szellő. A semmi.
A hátizsákok már nyomták a vállunkat. Homályosan emlékszem rá: volt valami félelmetes az elhagyott épületben. Jobbnak látszott, ha fönt, a domb tetején éjszakázunk. Hatvan métert kapaszkodtunk, fönt a ritkás fák között őz ugrott be a sűrűségbe, egy magasságban voltunk a völgyet körülvevő hegyvonulatokkal. Mire a sátrat felvertük, alkonyodott. A lebukó nap vörösre festette a szemközti fehér mészkősziklákat. Ahogy sötétedett, megelevenedtek a hegyoldalak. Egy hangszóró tölcsérének közepébe kerültünk, mely a legkisebb zajt is visszhangosan fölerősítette. Mintha közvetlen közelünkben riasztott volna túlnan egy őz, vakkantás, halk vonítás, vércse vijjogása hallatszott. Mire teljesen besötétedett, már kiáltozott, jajgatott a kora esti táj. A kőkorszak hangjai betöltötték az estét. Megrészegített ez a vadság. Akár kardfogú tigris vagy barlangi medve is elbőghette volna magát. Semmit sem tudtunk arról, mi történt ezen a tájon huszonegy évvel ezelőtt.
„és akkor megint a többiek esnek nekem.
Hogy ezalatt mi volt Mamival és a többiekkel? Még az elején történt. Minának hosszú haja volt, egy katona a kezére csavarta és úgy húzta. Mina ordított, és a nevemet kiáltotta, odamentem. – »Segíts!« – könyörgött. És én azt mondtam csöndesen: »Menjél!«”
Alaine egy idő után elhallgatott. Mindent elmesélt, amit évtizedekkel később, amikor a megírása is lehetségessé vált, megírt. Csak azt nem írhatta meg, amiért mindezt később meg kellett írnia. Hogy néhány, még életben levő csákvári asszony a könyv megjelenése után volt képes először szégyenkezés nélkül végigmenni a falun. Megint megraktam az ágyammal szemközt álló kis kályhát ebben az átkozott országban. Ott feküdtem az oldalamra fordulva, a kályhával szemközt, és figyeltem, ahogy a teste lassan vörösen felizzik. Fafüst és enyhe, nedves penészszag töltötte be a levegőt. Egymás lélegzésének hangjaira, a kályha vasának vörös fényével a szemhéjam mögött merültem álomba. Egy óra múlva ébredtem fel a hidegtől. Már minden fekete volt. Az éjszaka hátralevő része azzal telt el, hogy mindig újból megraktam a kályhát.
A nyitóképhez használt fotót Ungváry Rudolf készítette 1988-ban egy közös vacsorán, a Nyúl u. 14.-ben.