100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.
Most Koszta Gabriella írását közöljük, aki nélkül nem biztos, hogy olvashatnánk az Éjjeli lámpa és a Karácsonyi utazás című Polcz Alaine-könyveket, hiszen ezeket a szerző az ő közreműködésével jelentette meg.
Koszta Gabriella írása a Nyugati tér blognak
Nem tudom, mikor ismertem meg Alaine-t, mert miután megismertem, olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, mert nekem mindig az otthon ízeit, illatait, szokásait, szófordulatait, közvetlenségét jelentette a személye, a látásmódja, a figyelő tekintete, a sajátos humora, a „pontos történetei”. Ahogy mindig átlátott a szitán, és amivel sohasem hivalkodott.
Mindig megilletődve mentem a Városmajor utcai lakásba, jó volt elidőzni az irodalmi emlékek, meghitt személyes tárgyak, bútorok, festmények, kézimunkák között és csapongva diskurálni mindenféléről: írókról, Erdélyről, olcsó receptekről, készülő könyvekről, kéziratról, utazásokról, hitről, Kisorosziról – de mindenekelőtt a halálról. Mert Alaine a halál szakértője volt. És mint igazi profi, aki szenvedélyesen elmerül a tárgyban, amelyre az életét tette föl, ha a halál téma került szóba – márpedig a legkülönfélébb módokon mindig szóba került –, olyankor valósággal kivirágzott.
Mindenesetre soha senkivel sem találkoztam, aki bensőségesebb viszonyban lett volna nemcsak a halállal, hanem az elmúlással. Mekkora lelkierő kellett ahhoz, hogy évtizedeken át haldokló gyerekeknek segítsen elviselni az elviselhetetlent és a szülőket együttérzéssel átkísérni a pokoli gyászon. Ha erről kérdeztem, bevallotta, hogy igen, ez nagyon nehéz, de meg lehet tanulni – és mivel nagyon fontos, meg kell tanulni. Játszani a gyógyíthatatlan gyerekekkel.
Ezt a nehéz feladatot vállalta hivatásként, mert nagyon értékelte az életet és a háború traumájából önmaga számára ezt szűrte le, ezt a konok, állhatatos, dacos és állandó szembenézést a szenvedéssel. A testi és lelki szenvedéssel.
A magáéval és a másokéval egyaránt, ami egyáltalán nem azt jelentette, hogy állandóan szomorkodott vagy kesergett. Sőt, szinte sohasem láttam bánatosnak vagy elkeseredettnek – esetleg rezignáltnak –, annál többször vidámnak, huncutnak, szellemesnek, derűsnek – azaz bölcsnek.
A fájdalomhoz, a halálhoz és a gyászhoz praktikusan viszonyult, mint az én erdélyi falusi nőrokonaim, akiknek a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a halott hozzátartozójukat megmosdatták, felöltöztették, felravatalozták, virrasztottak mellette, „megadták neki a végtisztességet”, és közben az élőkről sem feledkeztek meg: ellátták az állatokat, megfőzték a tyúkhúslevest és töltött káposztát a torra, felvették az ünneplő ruhájukat, és méltósággal gyászoltak, mert „mindennek híme van” – ahogy a nagyanyám mondta. Az életnek és a halálnak is. Az élet és a halál szerintük elválaszthatatlan volt, és nem is próbálták elválasztani. Alaine is ezt tudta nagyon, hogy „mindennek híme” van, az elmúlásnak is.
Sok-sok olyan emlékem van róla, ami ezt az ösztönös tudását vagy tulajdonságát igazolja, de a sok közül egy szokott a leggyakrabban előjönni, és annyi év után is filmszerűen lepereg előttem ez a voltaképpen groteszk, számomra mégis meghitt jelenet, és látom benne magunkat…
Alaine Erdélyből jött meg éppen, amikor egyszer felmentem hozzá a Városmajor utcába. Vidáman, nagyon lelkesen fogadott. Akkor a Hospice-programon dolgozott és azon fáradozott, hogy megszervezze a kórházban elhunytak felravatalozását és méltó búcsúztatását. Hogy a halottal az őt megillető tisztelettel bánjanak addig is, amíg elviszik és eltemetik. Alaine lelkesen mesélte, hogy Kolozsváron nagyon olcsón, gyönyörű szemfedőket talált, vett is belőlük jó sokat, és most megmutatja, nézzem, milyen csodálatosak! És valóban, egy bőrönd tele volt szemfedővel. Kivette őket a bőröndből, kibontotta, kiteregette a fotelokra, a díványra, felkapott egy hímzett tüll szemfedőt, mint valami finom selymet, luxuskelmét – és rám terítette. Mint egy szuper elegáns párizsi áruházban a kereskedő, miközben dicsérte az értékes árut, az ujjai közt tapintgatva a finom anyagot, a minőségét bizonyítva, levette rólam, rám dobott egy másikat. „Ez az, ezt nézd, ennek még szebb az esése” – mondta, és mint egy nyáriruha-anyagot, egyet maga elé tett. A szoba bútorait, szanaszét mindent szemfedők borítottak. Engem is. Kicsit megborzongtam. Alaine a tükör elé tolt: „Nézd, olyan vagy, mint egy menyasszony” – mondta nevetve. „A halál menyasszonya!” – feleltem. „Persze!” – vágta rá rögtön. A tükörben egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, és kitört belőlünk az ellenállhatatlan nevetés. Csak kacagtunk, kacagtunk, felszedegettük, összehajtogattuk a szemfedőket.
„Akkor most erre igyunk egy gyűszűnyi erdélyi kisüsti pálinkát. Azt is hoztam Kolozsvárról” – mondta Alaine.