100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.
Schäffer Erzsébet két könyvében is olvashatunk interjút, amit Polcz Alaine-nel készített. Most az Egyszer volt című kötetben megjelent, 1997. szeptemberében készült beszélgetést közöljük itt – a szerző engedélyével –, a Nyugati tér blogon.
Schäffer Erzsébet írása a Nyugati tér blogon
Majd két éve csörgött a telefon. Október eleje volt.
– Terítve az ártér kikericcsel, ha gyönyörűt akarsz látni, most gyere – hívott Polcz Alaine, Mészöly Miklós felesége, és mentem.
Míg a falun át, a homokos dombhátra épült kis faházhoz értünk, vagy kétszer megálltunk. A legelő is lilába játszott az áttetsző virágoktól. A háznál csak a macskák fogadnak, a gazda a kőművesnél jár, a terasz lépcsőjét rakják, s valahol elakadtak. Aztán megjön, piros-fekete kockás flaneling van rajta, napsütötte és dühös.
– Két napot csúszik az egész, hiába, ilyen piszlicsáré munkára nehezen akad ember.
Lepakolunk.
– Sétáljunk egyet! – indítványozza Alaine, és elindulunk a gyantaszagú fenyvesen át a Nagy Duna-ág felé, az ártérbe. Megmutatják a csorda nyári szállását, messziről int a pásztor, hazafelé hajtja a teheneket. Az árnyékok már hosszúak, a víz fölött finom pára. A parton üldögélünk kicsit, aztán visszafelé az úton, a fenyvesnél elénk jön Mészölyék egyik macskája, vagy csak mesélnek róla, hogy eléjük szokott jönni – már nem tudom.
Alaine tejföllel összekevert fokhagymás sült paprikát és padlizsánt kínál hidegen – rafinált ízek és milyen egyszerű étel –, bort iszunk rá, és azzal köszönök el, hogy hamarosan találkozunk.
Azóta elmúlt egy ősz és egy tavasz. Betegség, ijedelem, csöndes lábadozás náluk, rohanás, szakadozott napok nálam. És most, amikor megint meghívtak Kisorosziba – két napra rá, hogy elolvadt a hó –, az ajtajuk előtt kinyíltak a hóvirágok. Kimásztam a gödörből, mondja Mészöly Miklós. Áll a napsütésben, derűs, az arca otthonosan borostás, a szürke szemek fürkészők, mint mindig. Alaine mosolyog, meleg barna fények vannak körülötte, a macskákról mesél, hogy húzták ki a telet. Aztán leülünk a háznak abba a szobácskájába, ahol Alaine dolgozni és pihenni szokott. Arra gondolok, milyen jó a közelében lenni.
Olyan nyugalom fog el mellette mindig, ritka az ilyen.
Nem siettet, nem sürget, úgy intézi a dolgokat, úgy beszél, mintha a találkozásunk csak azért jött volna létre, hogy én jól érezzem magam. Úgy készültem mindig a vele való beszélgetésre, mint egy jutalomutazásra. Hátradőltem a párnán, amit a derekam mögé adott. Bekapcsoltam a magnót. Tudtam, nincs más dolgom, mint hallgatni őt.
Alaine ebben a beszélgetésben Kolozsvárról mesélt, a halálra készülődésről és arról, hogyha az embernek eltörik a gerincét, akkor is tovább lehet élni. A róla készült portréfilmet nemrég láttam. Húsvéti ajándék volt. Alig fértem be a Tabán moziba, a vetítés alatt még az ajtóban is álltunk. A film címe? Úton a halállal. Pedig az életről szól. Arról, hogy végig kell élnünk.
– Alaine, honnan lett kolozsvári magyar lányként francia neved?
– Apám kívánságára.
– Nézem a fényképeket, szép lány voltál.
– Az édesanyám, ő igen, gyönyörű volt, és az egyik nővérem is. De én mellettük nem számítottam.
Emlékszem, még egészen kicsi koromban huncutkodtak velem a testvéreim, mondták, hogy csúf vagy! Nem baj, de okos vagyok, ellenkeztem.
Dehogy vagy te okos, buta liba vagy! Jó. De kedves vagyok. Tetves vagy te, nem kedves, mondták, és kacagtak, én meg apámhoz mentem, aki azt mondta, nekem te vagy a legkedvesebb. És ez elég volt. Ő egyébként gyakran mondta, az én lányom okos, olyan esze van, mint egy fiúnak. De azt soha senki nem mondta, hogy szép vagyok. Se Miklós, se az első férjem. Se udvarlók, senki. Azt mindig tudtam, hogy szeretnek a férfiak. Igen ám, de hogy? Nem akartak, mint szerelmest, lefektetni. Mind feleségül akart venni. Ahogy mondom neked. Megérezték, hogy biztonságot tudok nyújtani. Ahogy a barátságom is, a házasságom is életre szóló. Óriási tett volt, hogy az elsőt megbontottam. Abba kicsit bele is haltam. Azt gondolom hát, hogy ezért szerettek. S nem mert szép voltam.
– Ahogy a mostani fotókat válogattam, valaki azt mondta, irigylésre méltó pár, idősen is milyen szépek.
– Miklós szép volt. Valóban, egy atléta, egy Adonisz. Amikor megismertem, kicsit meg is rettentem a szépségétől.
Félek a szép emberektől. Azt gondolom, túlságosan el vannak foglalva önmagukkal. Aztán megismertem, és nagyon hamar megszerettük egymást.
– Véletlen találkozás volt?
– Igen. Az egyetemen akkoriban nem fűtöttek, hideg volt, egy csoporttársam felbujtott, a következő unalmas előadás lesz, mondta, lógjunk el. Van a közelben egy presszó, ott meleg van, és nem muszáj rendelni. Lementünk a Darlingba, ott volt Miklós. Együtt jártunk sokáig, házasságkötés előtt egy évig együtt is laktunk. Gondold el, ötvenes évek, a politika akkoriban meglehetősen álszent és puritán volt. Amúgy minden diktatúra álszent és puritán. Az esküvőnkön az anyakönyvvezető egy pillanatig bajban is volt, de kivágta magát. Föl kellett olvasnia az adatokat. Olvasta szépen: Mészöly Miklós, lakik Városmajor utca 48. első emelet egy. Polcz Alaine, lakik Városmajor utca 48. első emelet… Megállt egy kicsit és folytatta… kettő. Sokat kacagtunk. Még a restiben is, ahol zónapörkölt volt az esküvői ebéd.
– Odahaza jómódú családnak számítottatok, aztán sokféle szegénység köszöntött rád. Jól bírtad?
– Az a bizonyos jómód nem tartott sokáig, és egészen másféle volt, mint gondolnád. Az asztalnál például soha nem mondták nekünk, hogy ne válogass. Itt az étel, ennyi, ha eszel, eszel, ha nem, éhes maradsz. Nálunk az öt gyermeknek egy biciklije volt, egy fiúbicikli. Amikor asszonykoromban egy női biciklit kaptam, nem tudtam felülni rá, átdobtam a lábam a régi, beidegzett mozdulattal. Mennyit mulattunk ezen. Vagy a karácsony. Mi főztük a szaloncukrot, és a tavalyról megmaradt papírba csomagoltuk. Ajándékba egy ceruzát kaptunk, egy harisnyát, ha már egy könyvet, az mekkora örömnek számított. Egyáltalán, hogy tudtunk örülni minden kis dolognak. Annak, hogy anyánk hazaérkezett. Akkoriban sokat kellett dolgoznia, tizenkét órákat. Nem bíztattak a tanulásra sem. Apám kikapós ember volt, sok szeretővel, anyám dolgozott, a leckénkkel senki nem törődött. Aki akart, tanult, főleg a fiúk, de mindenki a saját költségére. Muszáj volt kitűnőnek lenni, hogy legalább tandíjmentességet kapjunk. Nem mondta senki, légy kitűnő! Másképp nem lehetett. S ezt tudtuk. Én úgy csodálom a mai gyerekeket. Ösztöndíjat kapnak azért, hogy tanulnak! És micsoda felhajtás; vizsgadrukk, mekkora ügy! Ilyesmi nem volt nálunk. Tanultunk mind. Már korán tanítványaink is voltak. A családi, szép holmik lassan a zálogházba kerültek. Az ezüst, a nagytükör, a szalongarnitúra. Anyám könyörgött, hogy tartsák ott, de nem tudta kiváltani. S maradt a szegénység. De a gyermek ezt nem érzi. A bátyám ólomkatonákat öntött, én festettem őket, árultuk az utcán, hogy örültünk, hogy mi is pénzt keresünk.
– Örültünk, kacagtunk, milyen sokszor mondod ezt.
– Mert így volt. Minden nyáron fölvittek minket Vízaknára, a hegyekbe, egy egyablakos kicsi házba a nagybátyámékhoz. Ökrös szekér jött értünk az állomásra. Tapasztott föld, az ajtón jön be a fény, egyszer egy héten mentünk le a hegyről vízért, egyszer egy héten fürödtünk a teknőben. Szegénység volt, sok játék, sok mese, béke és szeretet. Ott tanultam meg fejni, szénát forgatni. Tudod, akkoriban egy gyerek kevés tárgyat birtokolt, annál több mindent csinált. Régóta tudom, az öröm a tárgyak dömpingjével egyenes arányban csökken. Ma már nehezebb örömet szerezni. Ma a fogd meg, nézd meg, dobd el, végy másikat – ez uralkodik. Az én egyetlen babám asszonykoromig kitartott, a háború vitte el. Nem, el sem lehet képzelni, mennyire más volt a világ. Szerintem jobb volt, s egészségesebb. A református leánygimnáziumban, ahová jártam, nem volt nagy cifrálkodás. Kétévenként fekete klottkötény, patentharisnya, fekete cipő, diáksapka. S volt egy szám a sapkán és az ingujjon, ha valaki nem úgy viselkedett, ahogy illett, azt a számot leolvasták. De nem volt rá szükség, mert a gyermek is tudta, hogy az utcán mivel tartozik az embertársainak, Kolozsvár lakosainak. Nem hallottál káromkodást, a lányok előtt nem lehetett csúf szavakat mondani. A fiúk szerenádot adtak, udvaroltak, még párbajoztak is értünk. Évekkel ezelőtt fiatal medikusokkal dolgoztam, kis csoportokban sokat beszélgettünk. A lányok panaszkodtak. Micsoda fiúk a maiak. Hogy előre köszönjenek? Még jó, ha fogadják a lányok köszönését; hogy fölsegítsék a kabátot? Hát az elő nem fordul. Mire a fiúk ezt mondták: ezeknek a mai lányoknak? Hát hiszen káromkodnak, állandóan farmerben járnak, bagószagú a szájuk, és azt hiszik, akkor nőiesek, ha úgy néznek ki, mint egy dögös bestia. Hát lehet nekik bókot mondani, lehet rajongva nézni rájuk? Itt ágy van, és a lányok jönnek az ágyunkba, még a kispárnát is hozzák a hónuk alatt.
– Most indulatos vagy?
– Ó, nem.
Csak idős fejjel látom, hogy a dolgok összefüggenek.
Hogy ma éppen ezek a fiatalok mennyire sérülékenyek. Túlságosan hamar összeroppannak, nem kell hozzá tragédia, elég, ha nem veszik fel őket az egyetemre…
– Te erős vagy. Sok mindent kibírtál. A háborút, nagy betegségeket. Amikor a könyvedet, az Asszony a frontont olvastam, néha azt éreztem, már-már hivalkodó az őszintesége. Nálunk eddig így nem írt senki arról, hogyan törték meg a testét, és hogyan maradt mégis ép a lelke például az oroszok erőszakoskodása után.
– Amikor az emlékeimet írtam, nem gondoltam könyvre. Csak úgy elkezdtem lejegyezni egy beteg barátnőm vigasztalására, az első házasságom és a front történetét. Addig minden cikkemet megmutattam Miklósnak. Mennyit szidott; ilyeneket mondott: egy magyar író felesége nem írhat le ilyen mondatot. Hát nem érzed a ritmusát?! Nem éreztem. S akkor ő segített. Így tanultam tőle – írni.
Az Asszony a frontont nem mutattam meg, csak a végén olvasta el. S azt mondta: Te, ezt ki kell adni, ez sikerkönyv lesz. Igaza lett.
– A borzalmak közepette van egy jelenet a könyvben. Eléd állítanak egy sor katonát, hogy válaszd ki, ismerd fel azt, amelyik akkor meggyalázott. Aztán megrázod a fejed és azt mondod, nincs köztük.
– Fiatal fiú volt. És megláttam a halálfélelmet a szemében, amikor észrevette, hogy felismertem. Annyi fájdalom és kín volt akkor már mögöttem, annyi halál és rettenet. Az már megtörtént velem. Ezért haljon meg valaki? Akkor én nem haragudtam. Annyiszor voltam halálközben, olyan sokszor éreztem, hogy nincs tovább, hogy én nem akartam ítélni.
– Azt mondtad egyszer, a frontnak köszönheted, hogy foglalkozni tudsz a halállal. Leukémiás, menthetetlen gyerekek közt dolgoztál ekkor, kórházi pszichológusként.
– Igen, a frontnak és annak a kultúrának, amelyben gyerekkoromban éltem. A halál ott természetes velejárója volt az életnek. Mi, gyerekek is jártunk a temetőbe, minket is elvittek a haldoklóhoz elbúcsúzni. Én még ismertem a halál szépségét és méltóságát. Aki elment, az elköszönt és megáldott minket, itt maradókat. Amikor a nagymama haldoklott, ott voltak a gyerekei, anyám is. Vacsoraidőben ő maradt vele. A nagymama ezalatt halt meg. Sokszor elmesélte. Látta, hogy mind kevésbé emelkedik a mellkasa, s szépen elcsendesedett. Anyám nem zavarta meg a vacsorázókat. Lezárta a szemét, összecsukta a mellén a két kezét, felkötötte az állát, imádkozott, tette a dolgát, amit más is így tett volna. Ebben a kultúrában nevelkedtem. S akkor megismertem a kórházi halált. Elszigetelten, magányosan, gépek, idegen emberek között, kiszolgáltatva meghalni. Ez rettenetes.
– Vagy huszonöt éve hallottam először Rólad. Van egy pszichológus, mondta valaki, az az asszony hazaviszi a gyerekeket meghalni.
– Az életem legnagyobb és legnehezebb munkája volt. Kiálltam a mellé, ha már nincs tovább, engedjük haza a gyerekeket.
A kettes számú gyermekklinikán az orvosok és a nővérek iszonyatos harcot vívtak, de ez a betegség – a leukémia – akkor még száz százalékban halálos volt. Ma már, hál’ istennek, nyolcvan százalékban gyógyítható.
Mindenki megrettent: hazaküldeni őket, meghalni? Nem rosszból mondták ezt, ne hidd, szeretetből, féltésből. Akkorra már az orvosok is elfelejtették, milyen az otthoni halál. Minden egyes gyereknek utánamentem. Mert én magam sem tudtam, hogy jól csináljuk-e, csak éreztem, hogy igazam van. És beigazolódott. Ha nincs elhallgatás, érthetetlen titkolózás, ha feldolgozzák, megbeszélik mindazt, ami a gyermeket foglalkoztatja, akkor nem félnek tőle. A gyermek nincs távol a haláltól. Amikor egy halálos beteg kisgyermek arra kért, meséljem el az életemet, tudtam, hogy készülődik. Egy szegény, sokgyermekes családból jövő, tizenkét éves leukémiás fiú egyáltalán nem beszélt ilyesmiről. Amikor meghalt, egy kis dobozt találtak az éjjeliszekrényében, néhány száz forinttal. Az volt ráírva: Temetésemre gyűjtöttem. Az eset megrázott mindenkit. Micsoda erő és erkölcsi nagyság volt ebben a fiúban. Hogy így kímélte a felnőtteket.
A szülőket persze fel kell készíteni, segíteni és állandóan erősíteni, hogy el tudják végezni, amit ilyenkor kell. Bizonyos, hogy ma, amikor már csak kevesen tudják, mi a teendő egy haldokló körül, lelkileg nagy terheket ró a családra az otthoni halál. De lélekben, tartásban, emberi méltóságban megerősödve megy el hazulról az eltávozó és így éli túl a veszteséget a család is. Efelől megbizonyosodtam.
– Alaine, a gyerekek után a felnőtt haldoklókkal foglalkoztál. Ha lehet ilyet mondani, mozgalmat csináltatok.
– Ez is hívás volt az élettől. Amikor az Angliából elindult hospice-ről hallottam, már tudtam, hogy ugyanarról lehet szó, amire én ösztönösen rájöttem. Visszaadni a halál méltóságát, természetességét. Hazavinni – ha lehet – a beteget, a haldoklót, segíteni a családot. Vagy ha nem lehet, a kórház helyett otthoni körülményeket teremteni, családias figyelmet, szeretetteli törődést nyújtani. Nagyon sok apró része van ennek a munkának. Amikor például orvosokat, nővéreket vagy laikusokat oktatok, azt tanítom, tanulj meg megint érezni a kezeddel! Mert elfelejtettünk. Az egész életünk erről szól. Elidegenedünk, nem csak egymástól, a saját testünktől is. Pedig a kezünk nem csak fogni, érezni is tud.
Nem tudom, merjem-e mondani, hogy amikor haldoklóval van az ember, azt is megérzi, hogy elfogadja-e az érintését, vagy nem.
– Azt mondtad, sokat tanulsz a búcsúzni készülő emberektől.
– Igen. Azt hiszem, a legtöbbet. Az életet tanulom tőlük. Aki elmegy, az szembenéz önmagával. És ez nem mindig könnyű. Mert az ember gyarló, és fél. Ezért kell és ezért lehet segíteni. Szeretettel, megértéssel, hallgatással, és sok könnyítő dologgal: gyógyszerrel, tolókocsival, telefonnal. Ott vagyok mellettük, adok és kapok, és azt látom, hogy egy ilyen utolsó együttlét több, magasabb rendű, egyszerűen azért, mert itt már minden szó, minden mozdulat igaz. Sokszor elgondolom, mekkora ajándék, hogy elkísérhetek embereket.
– Te találtad ezt az ajándékot.
– Ez nem ilyen egyszerű. A világnak ezen a felén az ember azt hiszi, hogy maga valósítja meg a sorsát. Ó, dehogy! Tudom a saját életemből. Egyes részleteket, azt igen, ott csinálhatsz teljes akarattal mindent. De a nagy dolgokat! Akarod te a háborút, az autóbalesetet, akarod, hogy a gyermeked rákos beteg legyen? Vagy te magad? Akarod, hogy kitelepítsenek, hogy elvigyenek, hogy elszegényedj? Nem, ezt az ember nem akarja. Ezek a dolgok megtörténnek velünk. Az is, hogy munkanélküli leszek, hogy nem vesznek föl az egyetemre, hogy nem lehet gyermekem. Hogy a kihívásokat hogyan fogadod, és mit teszel, az már a te dolgod.
Nekem minden bajomból jöttek a jók. A nagy csődökből, a nagy betegségekből, a háborúból. Sokszor elgondolom, szűkösebb lenne az életem, ha – mint ahogyan indult – Magyarvalkón tanítónő lennék.
Pici falu, négy összevont osztály, egy láda könyv, telepes rádió, víz a kútról. Ezt akartam. És sors lenne az is. De másképp történt. Egy alkotó ember felesége vagyok, otthont teremtek köré, sok éve már. Aztán a saját munkám, először a pszichiátrián, majd a gyerekklinikám és most a haldoklók között. És ott az írás, ami máig tartó, nagy örömöm lett.
Bőséges élet, néha sok is. Nemrég, egy vasárnap jön ki Miklós a konyhába, én főzök, sárgarépát tisztítottam. Rám néz, figyeli, ahogy jár a kezem, és azt mondja: „Szórakozunk, szórakozunk, ahelyett hogy dolgoznánk…?” Nevettünk. És én valóban úgy éreztem, hogy meglógtam és most csak szórakozom. Egy sárgarépa, amit tisztára pucolsz az ebédhez, arra a fél órára – egy teljes élet.