100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez. Most Márton László író, műfordító írását közöljük.
Márton László exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Úgy emlékszem, 1982 nyarán mutattak be Polcz Alaine-nek Kisorosziban, ahová Leányfaluról bicikliztem át. Igazából Balassa Pétert látogattam meg, de aztán együtt átmentünk Mészölyékhez. Miklóst akkor már másfél éve ismertem, de Alaine-nel addig egyszer sem találkoztam. Annak alapján, amit Balassától és Székely Magdától hallottam róla, nem is törekedtem személyes ismeretségre. Olvastam a Valóságban egy írását haldokló gyerekekről: ez elismerést ébresztett bennem, de el is borzasztott. Azon a nyári késő délutánon, amikor először láttam, azért sem szentelhetett sok figyelmet nekem, mert népes társaság volt náluk. Esterházyékra emlékszem, Hans-Henning Paetzkére és egy francia újságírónőre, aki mindenkivel interjút akart készíteni, csak velem nem. (Miért is akart volna?) Arra is emlékszem, hogy sötétedéskor Esterházyék kislánya, Dóra elfáradt, nyűgös lett, Alaine pedig igen hangsúlyosan mondta Gittának, hogy egész délután milyen jók voltak a gyerekei. Hanghordozásában egyszerre éreztem sziruposságot és rejtett keserűséget.
Az ismeretség első kilenc évéről ennyi mondanivalóm van. Igazából Miklóshoz sem kerültem közel, legalábbis nem annyira, hogy a házaspár bevonhatott volna érzelmi játszmáiba, mint Balassától Nádas Péterig többeket. Azt viszont így is felmértem, hogy kettejük közül Miklós az, akihez valamiféle közöm van. Kezdő íróként az ő híve és tisztelője voltam, Alaine-t pedig a hozzátartozójának tekintettem, ennek megfelelő távolságból.
Ez a helyzet 1991-ben, az Asszony a fronton megjelenésekor változott meg. A könyvet egy lendülettel végigolvastam, és annyira megrendített, hogy azonnal megírtam benyomásaimat Alaine-nek. Attól fogva fennállt köztünk a kölcsönös rokonszenv, halványan, de egyértelműen. Egyszer a Csaba utcai fagylaltozónál jött velem szembe, és azt találtam mondani neki, hogy a fagylaltot, amely szerintem amúgy is árt a jellemnek, kanállal kellene fogyasztani, mert nem helyénvaló, hogy polgártársaink köztéren nyújtogatják a nyelvüket. Ez a vélekedés megtetszett neki, többször is felidézte.
Miklós betegsége az 1990-es évek közepétől egyre észrevehetőbbé vált. Alaine ezt eleinte titkolta, rejtegetni próbálta, de aztán belátta, hogy nem érdemes. 1998 májusában felmentem hozzájuk a Városmajor utcai lakásba, hogy pontosítsak egy 1992-es beszélgetést, amelyet a gépíró nem mindig hallott világosan. A pontosítást Alaine végezte el: Miklós testileg jelen volt ugyan, de nem volt megszólítható, és azt hiszem, nem is tudta, ki vagyok.
A betegség évei alatt és még inkább Miklós halála után vált számomra Alaine emberileg fontossá. Valahányszor találkoztunk az utcán (ez mindig a Csaba utca volt, a Film című regény helyszíne), mindig elbeszélgettünk. Ha sietett, ha egy-két percig csupán, akkor is. Ezek a beszélgetések többnyire olyasféle jelentéktelen dolgok körül forogtak, mint az imént említett fagylalt és nyelvöltögetés. Szakterületéről, a halálról és a meghalásról sohasem váltottam szót vele. Túlélési technikákról már inkább, különösen Szarajevó blokádjának hónapjaiban, éveiben. (Például: hányféleképpen lehet felhasználni ugyanazt az egy vödör esővizet?)
2001-től jelentek meg az Alibi-sorozat kötetei. Kértem és kaptam tőle kéziratot. Állítom – többekkel ellentétben –, hogy kifejezetten jó érzéke volt az íráshoz. Hatalmas életanyaga volt, intelligens volt, színesen és szemléletesen fogalmazott. Akadtak a mondataiban ügyetlenségek, de azokat könnyű volt javítani.
Volt az egész lényében, még a kedvességében is valami ijesztő, ami csak részben magyarázható a borzalmas háborús traumával és a halálhoz fűződő különleges viszonnyal. Sokan voltak, vannak, akik nem szerették. Megvolt rá az okuk. Akaratlanul vagy éppen akarva, igen bántóan tudott viselkedni. Az érintett néha észre sem vette, hogy Alaine közlendője vagy gesztusa miről szól. Csak egy példa: a szovjet csapatok kivonulásakor kiment a Déli-pályaudvarra az indulni készülő szovjet katonákhoz egy nagy csokor piros rózsával, és minden harcosnak adott egy-egy szálat. Ők ezt nyilván kedvességnek hitték, nem sejtve, milyen szörnyű jelentést hordoznak a rózsaszálak, és az miről szól, hogy ő, éppen ő adja őket.
Hamisság és hitelesség, derű és kíméletlenség együttállása: így jellemezhetném röviden. Orvosi szaktudás és mágikus kapcsolat a túlvilággal. Távoli ismerősként beszélek róla így; aki segítőjeként vagy munkatársaként mindennap érintkezett vele, nyilván másképpen látja.
Egy barátom 2007 őszén – akkoriban tettem szert saját e-mail-címre – elküldött nekem egy fényképet, amelyen egy felirat volt olvasható: ISTEN ÖNNEL POLCZ ALAIN – így: a keresztnév végéről hiányzott az E betű. Valamiért azt hittem, hogy ez a felirat a Nagykörúton volt látható, egy fehér falfelületen, arra fújta fekete festékszóróval az ismeretlen búcsúzkodó. Éjszaka végezhette munkáját, titokban, és talán azért hagyta le az utolsó betűt, mert járőrkocsi közeledett, ő pedig menekülőre fogta. Évekkel később visszakerestem a fényképet az interneten, és láttam, hogy több is van belőle. Többen is lefényképezték a feliratot, vagy egyvalaki többször, különböző szögből és távolságból. Némelyik képen világosan látszik, hogy a helyszín nem a Nagykörút, hanem a Lövölde tér, és a felirat nem egy épület falán, hanem egy óriásplakáton helyezkedik el.
Ha így áll a dolog, akkor előbb készülhetett a felirat, és csak utána feszítették ki a fehér vásznat. Vagyis az alkotónak nem kellett menekülnie senki elől, és azért nem írta ki az utolsó betűt, mert nem ismerte a név írásmódját. De utólag ez még megrendítőbbé teszi az akciót. Volt valaki, aki nem tudta helyesen leírni Polcz Alaine keresztnevét, mégis fontosnak tartotta, hogy az utca nyilvánossága előtt búcsúzzék tőle.
A nyitóképhez Márton Simon fotóját használtuk fel.