100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.
Orvos-Tóth Noémi exkluzív írása a Nyugati tér blogon
A nappaliban ülünk. Ő a fotelben, lába törökülésben maga alá húzva, én a kanapén. Lassan esteledik, a sötét elmossa a körvonalakat, lekerekíti az éleket. Már alig látom, csak a hangja ér el. Mesél. Először nem is figyelek igazán, el-elkalandoznak a gondolataim. Aztán azon kapom magam, hogy minden mondatával egyre közelebb húz magához, szavai egy mágneses erőtérbe vonnak. Már nem tudok, és nem is akarok ellenállni, minden idegszálammal csakis rá koncentrálok. A hangja határozott; megkockáztatom, olykor kicsit szenvtelen, néha elcsuklik, olyankor mintha mély levegőt venne, amit lassan, préselve ereszt ki bordakosara fogságából, aztán folytatja. Egy fiatal nőről mesél, egy asszonyról, aki egyszerre két poklot járt meg, a rideg, szeretetlen házasságét, és a háború megbecstelenítő, testet és lelket megtörő poklát.
Polcz Alaine ül a homályba vesző szobában… illetve csak szeretném, hogy ott üljön, és a hangja ne csak egy hangoskönyv régi felvételéről szóljon hozzám. Közelről soha nem ismertem, csak messziről figyeltem: hallgattam a beszélgetéseit, rongyosra olvastam és jegyzeteltem a könyveit. Mire a pszichológia közelébe kerültem, Alaine már idős asszony volt, kora, tekintélye olyan távol helyezte tőlem, hogy még egy rövid beszélgetés lehetősége sem fordult meg soha a fejemben. Mégis olyan, mintha a sorsában, élettörténetében otthonosan mozognék. Mintha fiatal lányságától ismerném, követném fájdalmakon, szerelmeken át, vele lennék csalódásaiban és szembesülésein. Hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz? Persze ez a „kerültünk” szó talán nem is a legmegfelelőbb, hiszen kölcsönösséget feltételez, mégis ezt érzem helyesnek. Polcz Alaine az Asszony a fronton című visszaemlékezésével lépett, mit lépett, robbant be az életembe. Remegve olvastam, remegve és reménykedve, hogy a lapok nem a borzalomhoz, nem egy rémséges történethez, hanem a megmeneküléshez visznek közelebb. Reménykedve, hogy a korábban csak elsuttogott történetfoszlányokból, elharapott félmondatokból, homályos utalásokból felsejlő borzalmak csak a képzelet szüleményei, amelyek soha, semmikor, senkivel nem történtek meg.
Polcz Alaine széttörte a reménykedést. Kimondta az addig ilyen világosan, ilyen egyértelműen ki nem mondottat: a II. világháború áldozatául esett a nők tisztasága, teste, egészsége, méltósága és önrendelkezése is. A II. világháborúban (egészen pontosan akkor is) gyakorlat volt a nők megerőszakolása. Az áldozatok pontos számát máig homály fedi, de a becslések több százezer esetről szólnak. Polcz Alaine elsőként vallott a testet-lelket nyomorító fájdalomról, elsőként nyitotta fel a szemünket a háború valóságára, arra, hogy élethosszig hordozott sebet nemcsak repeszek, puskagolyók és becsapódó bombák tudnak okozni, de a másik ember fölötti hatalmi vágy is, a zabolázatlan ösztönkésztetések, az emberi mivoltából kivetkőzött katona is, aki a borzalmakat elszenvedve maga is borzalmak okozója lesz.
A háború lerombolja az illúziókat, nyomában nemcsak városok romjai maradnak, de az emberi jóságba vetett hit is szinte elillan.
Polcz Alaine könyveit olvasva mégis azt érzem, nem kell félnünk ezektől. Közel kell mennünk, meg kell néznünk, fel kell tárnunk, mert valahol a romok mélyén mégis ragyog a fény. Polcz Alaine nehéz témákhoz ment közel. Olyanokhoz, amelyekről még a bátrak is csak félve beszélnek. Tabukat döntött egy olyan társadalomban, mely leginkább a tabuk építésében jeleskedik. Általa és tőle tanultunk meg beszélni nemcsak az orosz katonáknak áldozatul esett asszonyokról, de a halálról, az elmúlásról, a gyászról is. A tanatológia magyarországi nagyasszonyaként értékes örökséget hagyott ránk, olyan szemléletet, olyan tudásanyagot, amit kötelességünk továbbvinnünk és továbbadnunk.
A nyitóképhez Máté Péter portréját használtuk fel.