Alaine és az egér – Polcz Alaine és Szolláth Dávid


100 évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine. A centenárium apropóján a Jelenkor Kiadó arra kért tíz ismert embert, írja meg, milyen kapcsolat fűzi, fűzte őt Polcz Alaine-hez – az íróhoz, a pszichológushoz, a tanatológushoz, vagy Polcz Alaine életművéhez.

Most Szolláth Dávid irodalomtörténész, Mészöly Miklós monográfusának írását közöljük.

Szolláth Dávid exkluzív írása a Nyugati tér blogon

Krakkóból írom ezt. A szomszédaim a vendégházban világlátott emberek: egy Írországban élő cseh író, egy Prágában élő szlovák kutató és egy trinidadi lengyel történésznő. Hamar összebarátkozunk. Rákérdeznek, mivel foglalkozom. Tájékozottak a magyar kultúráról, ismerik Tarr Bélát, Pálfi Györgyöt, Mundruczót, Márait, Krasznahorkait, Nádast, Esterházyt, de Mészölyt nem. Egy ideje már másról folyik a szó, amikor egyszer csak a lengyel lány szeme felcsillan, mert eszébe jut, hogy neki van ám kedvenc magyar szerzője: Polcz! Polcsnak ejti. Ismerem? Mondom, hogyne. Lelkesen magyarázza a többieknek, hogy az Asszony a fronton micsoda reveláció volt számára, nyomban el is határozza, hogy bemutat majd Karolina Wilamowskának, Polcz lengyel fordítójának. Én meg elárulom, hogy ki volt Polcz férje. Wow, mondja. Látom, másként néz rám, most, hogy kiderült, ilyen nagy írónő férjével foglalkozom.

Nem ez az első hasonló eset. A világirodalom útjai kifürkészhetetlenek. Mészöly a hatvanas években igen biztatóan indult Párizsban és Németországban, de több körülmény összejátszása miatt mégsem lett belőle nemzetközi tényező. Polcz viszont (ki gondolta volna akkor?), mára a nemzetközi mezőnyben is kivételesnek számít, közel s távol alig akad hasonló erejű és mélységű női háborús beszámoló. A háború mindkettőjüknek évtizedeken át hordozott teher volt, elbeszélését mindketten feladatuknak érezték. Mészöly csodálatos erőfeszítéseket tett arra, hogy hitelesen megírja a katonaként átélt tapasztalatait, de ezeket a műveit furcsa módon legnagyobb írói sikerei idején is mellőzték. Alaine viszont majdnem hetven évesen mondta magnóra írói ambícióktól és írói erőfeszítésektől mentes, szinte naiv memoárregényét, ami a fordításokban sem veszítette el elementáris erejét.

A magyar irodalmi életben Polcz Alaine megítélésének finoman szólva széles a spektruma. Elfogult elbeszéléseket is hallani a házaspárról. Az egyik szerint Alaine-t háttérbe szorította nőcsábász, hűtlen férje, aki ráadásul írói kibontakozását is akadályozta, hiszen letorkolta ügyetlen mondatai miatt. A másik szerint Alaine visszataszítóan negédes stílusban anyáskodott Mészöly felett, tele volt hamis kétértelműségekkel, bizarr módon intézte férje temetését, továbbá nem tudott írni, Mészöly tanított meg neki mindent. Szerencsére Mészöly, majd Polcz centenáriumára eljutottunk odáig, hogy ma már nem ezek a visszaemlékezések dominálnak. A kép összetettebbé válásához kellett a házaspár négy évtizednyi levelezésének megjelenése, Nagy Boglárka hatalmas szerkesztői teljesítménye, és kellettek az olyan árnyalt visszaemlékezések, mint például Nádas Péteré a levelezéskötet végén.

A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997

Kettejük közül én csak Alaine-t ismertem. Mészöly halála után egyetemistaként, Thomka Beáta tanítványaként jártam a Városmajor utcai lakásba, hogy segítsek feldolgozni az írói hagyatékot. Nem egyedül, a korosztályomból Urbanik Tímea is hozzám hasonlóan irodalomtörténész-inasként dolgozott ugyanezen. Alaine készséges, kedves és figyelmes volt velünk. Semmi nem volt benne azoknak az „irodalmi özvegyeknek” a tipikus mentalitásából, akik féltik a hagyatékot, és a szakmai érdeklődőket jobb esetben leskelődő paparazziknak, rosszabb esetben hullarablóknak tekintik.

A Jelenkor Kiadó és a Könyves Magazin kisfilmje Mészöly Miklós születésének 100. évfordulójára

Bizalmat hitelezett, amikor még nem is ismert. Mivel akkoriban Pécsről jártam Budapestre, felajánlotta, hogy aludjak nála, amikor csak jólesik, adott kulcsot, sőt volt, hogy elutazott, rám bízta a lakást. Én a nagy műteremszobában aludtam, ennek volt egy dobogóval megemelt része. Január volt, és a dobogón ott állt még a kopaszodó karácsonyfa. Éjjelente rendszerint furcsa zajra ébredtem. Néhány zaklatott éjszaka után már számítottam a hangokra, odakészítettem egy olvasólámpát. A tettenérés tökéletesen sikerült: az egér a karácsonyfadísz-diót görgette szépen a szállása felé, a fa dobogó pedig nagyszerűen felerősítette a hangot. A lámpafényben egy pillanatra megmerevedett, majd eliszkolt.

Reggel óvatosan beszámoltam Alaine-nek az eredményről. Felhozzam-e a dolgot egyáltalán? Hiszen mégiscsak kínos, hogy kis zöldfülűként beengednek engem a Mészöly-szentélybe, erre én holmi egerek miatt panaszkodom. Nem lepte meg a dolog. Kért, hogy intézzem el, vegyek rágcsálómérget. Másnap rákérdezett, én pedig bevallottam, nem hoztam mérget. Miért nem? Nyeltem egyet, és közöltem, hogy kérem, ne haragudjon, de a Jelentés öt egérről írójának a lakásában én nem rendezhetek megint egérmészárlást. Összehúzta a szemöldökét, aztán elnevette magát. Természetesen vette a lapot. Elmesélte, hogy valóban megjelentek az egerek az ötvenes évek egyik karácsonya előtt a lakásban, ezt írta meg, illetve írta át Miklós. Ettől kezdve lett közöttünk valami cinkosság, talán azt gondolta Alaine, hogy ez a kölyök, a maga hülye, gyerekes módján, de valóban komolyan veszi Miklós munkásságát, bár az is lehet, hogy ezt csak képzelem. Mindenesetre, fesztelenebb lett, szívesen mesélt Mészölyről, a szövegek életrajzi hátteréről, olykor zavarba ejtően őszintén, megtanította, hogy kell jó vinetát készíteni (már elfelejtettem), és hogy a kávézaccot a virágföldre kell szórni.

A nyitóképhez Máté Péter portréját használtuk fel.