16 évvel Az út után itt az új Cormac McCarthy mű!


Jön jövőre a Jelenkor Kiadó gondozásában az új Cormac McCarthy mű! Ami nem is egy, hanem két regény, igaz, hogy valójában összetartoznak. Az utas című elsőnek folytatása vagy – ahogy más helyeken írják – kódája a második, a Stella Maris.

Ahogy az eddig megjelent Cormac McCarthy könyveinkhez, úgy a két új regényhez is Váradi Zsolt tervezi a borítót, ebből mutatunk most vázlatokat

Greskovits Endre írása a Nyugati tér blogon

Cormac McCarthy legutóbbi műve, Az út 2006-ban jelent meg. Az azóta eltelt tizenhat évben a szerző olyan elvont témákban merült el, mint a kvantumfizika, a matematika filozófiája, valamint az értelem eredetéről és a tudat természetéről szóló elméletek. Ideje jó részét azzal töltötte – ami egy hetvenes-nyolcvanas éveit taposó írólegenda esetében meglehetősen szokatlannak tűnik –, hogy a Santa Fe Institute nevű kutatóközpontban filozófusokkal és fizikusokkal társalgott. Ezeknek a beszélgetéseknek a részletei és tanulságai épültek bele aztán abba a regénypárba, amely ma már angolul olvasható, a magyar kiadásra azonban még egy kicsit várniuk kell az olvasóknak. De azt már most elárulhatom, hogy a szövegben érzékelhető stilisztikai és tematikus eltávolodás figyelhető meg a korábbi művektől, amelyekben az olvasó hozzászokott, hogy az amerikai Délnyugaton játszódó kegyetlen és véráztatta történetek szemtanúja (Vad lovak, Nem vénnek való vidék, Az út).

Az utas például úgy kezdődik, mint egy krimi. Bobby Western, a regény főszereplője mentőbúvárként keresi kenyerét a Mexikói-öbölnél, és egyik éjjel az óceánba zuhant repülő roncsához kell lemerülnie. A mélyben a gép utasai az ülésükbe szíjazva, vízben lebegő hajjal, üres tekintettel merednek maguk el, ám rejtélyes módon egy utas hiányzik, ahogy a gép fekete doboza is… Bobby, miután búvártársát holtan találják, az ő nyomába pedig öltönyös férfiak szegődnek, kénytelen személyazonosságot váltani, de a múltja elől persze nem menekülhet.

A regény Bobby és a matematikai őstehetség húga, Alicia tragikus történetét meséli el, akiket apjuk – aki részt vett a Hirosimában üveget és húst megolvasztó atombomba kifejlesztésében – emléke kísért. A testvéreket különleges, egymás iránti sóvárgásuk is összeköti, és Bobbynak ezzel az emlékkel is meg kell küzdenie, miután húga, akit paranoid skizofréniával diagnosztizáltak, öngyilkosságot követ el.

Váradi Zsolt tervei a készülő McCarthy-kötetekhez

Az utas kódájában, a Stella Marisban a húszéves Alicia elmegyógyintézetbe vonul, ahol kezelni igyekeznek skizofréniáját. A pszichiátriai ülések során azonban nem akar a bátyjáról, Bobbyról beszélni. Ehelyett az őrültség természetéről elmélkedik, hogy mennyire ragaszkodik az ember a világ egyetlen közös tapasztalatához; felidézi gyermekkorát, amikor hétévesen aggódott érte a nagyanyja; a fizika meg a filozófia közös pontjait kutatja (igen, itt szivárognak be McCarthy tapasztalatai a Santa Fe-i intézetben folytatott beszélgetéseiből); és bemutatja társait, kiméráit, a hallucinációit, amelyeket csak ő lát. Ezekből az ülésekből derül ki, hogy a forradalmi matematikai elméletek hajszolása miképp sodorta őt az őrület határára.

És még valami, ami a Stella Marist megkülönbözteti a korábbi művektől: McCarthy egyszer azt nyilatkozta, sosem lesz elég kompetens ahhoz, hogy egy nőről írjon. De egyszer meg kell próbálnia. Most jött el a pillanat. Bár előképnek azért ott van az Odakint a sötétség remekül megformált nőalakja. Ráadásul abban a könyvben is testvérszerelemről van szó.

Noha a Western testvérek kudarcra ítélt szerelmi története uralja a narratívát, McCarthyt mintha a szereplők időről és valóságról szóló elképzelései érdekelnék legjobban. Filozófiai kutatásában megkérdőjelezi Istenről, az igazságról és a létről alkotott fogalmainkat. Letisztult és alaposan kiérlelt mű ez, amely nemcsak erkölcsről és tudományról szól, hanem a bűn örökségéről és az emberi elme őrültségéről is.

McCarthy műveinek fordítójaként és hű olvasójaként meggyőződésem, hogy megérte kivárni ezt a tizenhat hosszú esztendőt.

Nyitókép: Cormac McCarthy 2014-ben Santa Fében (fotó: Beowulf Sheehan/LA Times).