Szonja, a fővárosba költözött alföldi lány az apjának mesél az életéről. Ami nem olyan egyszerű, ugyanis egyéves volt, amikor a férfi elhagyta a családját, és csak annyit tud róla, hogy szerette a Rolling Stonest. Hogyan lehet a legintimebb titkainkat is megosztani egy olyan szülővel, akit hiába szeretnénk közel tudni magunkhoz, teljesen idegen nekünk? Hogyan próbálhatjuk megismerni önmagunkat egy ismeretlen emberen keresztül, ha az ráadásul úgysem válaszol semmire, akár kérleljük, akár szidjuk? Szilágyi Zsófia Emma most megjelent, Szonja című regénye kínzó hiányokkal – elsősorban az apa és a szerelem hiányával – vet számot, és teszi mindezt játékosan és szórakoztatóan. A Szonja izgalmas ötletek magával ragadó áradata, ahol a privát szorongások a mindennapok kollektív abszurdjával keverednek, és a legválságosabb pillanatokat is áthatja a boldogság akarása és az (ön)ironikus humor.
– Folyóiratokban, antológiákban már számtalan írásod megjelent, azonban a Szonja az első könyved. Azoknak, akik még nem találkoztak a neveddel, mit mondanál, mi a legfontosabb, amit tudniuk kell Szilágyi Zsófia Emmáról?
– A legmeghatározóbb dolgok: több mint tíz évig foglalkoztam színházzal, pedig egyáltalán nem érdekelt. Viszont kellett valami hobbi, és ez volt akkor a legolcsóbb hobbilehetőség Debrecenben. Hamarabb álltam színpadra, mint hogy előadást láttam volna, ez pedig máig meghatározza a színházról alkotott elképzelésemet. Aztán az évek alatt az alternatív színházi társulatoktól a Debreceni Egyetemi Színházon át egészen a kőszínházak világáig kalandoztam. A színház talán jobban ragaszkodott hozzám, mint én hozzá.
Masszívan hozzám tartozik a zene is, főképp a metál. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám bemutatta nekünk az új barátját. Hosszú, fekete bőrkabátot, sötét farmert, széttaposott Adidast és furcsa ezüstgyűrűket viselt. Nővérem elsőre így reagált: ez mi?! Valami olyan volt, amiért én azóta is rajongok. Megérkezett az életembe a Black Sabbath, az Iron Maiden, a Judas Priest, aztán a Metallica, a Slayer, később pedig a Sepultura és a Pantera.
A harmadik, mára legfontosabb tényező az írás lett, amire tulajdonképpen rákényszerültem. Tizenvalahány évesen hirtelen rengeteg kérdésem, gondolatom támadt, amiket nem feltétlenül akartam vagy tudtam megbeszélni másokkal. Aztán szépen lassan rájöttem, mennyi mindenre alkalmas a papír…
– Szonja története mióta foglalkoztat? Emlékszel, mikor vetetted papírra az első sorokat ebből a történetből és mi indította el benned a sztorit?
– 2020 nyarán szerettem volna egy novellát írni Budapestről. Aztán az a novella úgy döntött, nem akar befejeződni. Annyira nem, hogy csak hízott, hízott és hízott. Szűk egy héttel később ott volt a gépemen egy közel kétszázezer karakteres történet, aminek lett egy elbeszélője, az elbeszélőnek barátai, szerelmei, és egy elég összetett problémája. Viszont hogy ebből komplett regény lett, azt már M. Nagy Miklós szerkesztői tudásának, szigorának és Turi Márton nagyszerű meglátásainak köszönhetem.
– A Szonja igazi coming-of-age-story. Azt most ne áruljuk el, főhősöddel mi történik, mire a könyv végére érünk. De mit gondolsz, Szilágyi Zsófia Emma megtalálta a helyét a világban így, hogy megjelent az első könyve?
– Meg. Maradok az írásnál: ragaszkodom ehhez a világhoz, és azokhoz az emberekhez, akiket itt megszerettem. Biztonságban érzem magam egy olyan szakmában, ami a legkiszámíthatatlanabb pályák egyike.
– A regényed lendületes, magával ragadja az olvasót, és mindezek mellett nagyon jó a humora is. A magánéletedben is ennyire könnyedén veszed az élet kihívásait?
– Másképp nem megy. Gyerekkoromban sok minden történt velem, amiről úgy éreztem, nem érdemlem meg, nem az enyém, nincs közöm ahhoz, ami történik, mégis el kell szenvednem, mégis meg kell magyaráznom magamnak. Két út állt előttem: vagy elmélyítem a sérelmeket, vagy megrántom a vállam. Az utóbbit választottam. Ez nem azt jelenti, hogy bagatellizálom a problémákat, hanem hogy már nem félek senkitől és semmitől. Ez a hozzáállás pedig rendkívül jól jön az írásnál. Nem félek az üres papírtól, nem félek attól, hogy nem lesz témám. Mert lesz. Így döntöttem. És ez nem azt jelenti, hogy minden szöveg, amit írok, tökéletesre sikerül. Nem félek a rossz szövegektől sem. Lesz majd jobb is, vagy kijavítom, ütöm-vágom, gyilkolom, legfeljebb a végén kidobom. Nekem csak az a dolgom, hogy járassam a kezemet.
– Kik hatottak, hatnak rád leginkább, ha irodalomról van szó?
– Sok mindenkit egyetlen mondata, bekezdésük miatt is a kedvenceim közé sorolok. De maradjunk a Szonjánál: Karácsony Benő, Kosztolányi Dezső, Ottlik Géza, Italo Calvino, Patrick Süskind. Egytől egyig hatalmas koponyák, rengeteget tanultam és tanulok a szövegeikből. Játék, humor, abszurditás, irónia – ők pontosan tudták, hogy a humor nem oltja ki a komolyságot, sőt. Vagy például hogy nem lehet feloldások nélkül tragédiát írni, mert nemcsak az olvasó fullad meg, hanem a szöveg is. Viszont hogy mi lesz a motívumszerűen visszatérő feloldó elem, azt már írója válogatja.
– És ha nem csak irodalmi inspirációkat nézünk? A könyved borítója alapján megkockáztatnám: a Rolling Stones zenéje fontos neked.
– Alapvetően nem hiszek az inspirációban. Az írónak akkor is dolgoznia kell, ha semmi nem inspirálja. Ennek ellenére sokan azt gondolják, akkor könnyű írni, ha van inspiráció. Pedig épp akkor vagy a szabadságodtól megfosztva. Megannyi dolognak kell történnie, mielőtt az ember leül és írni kezd. Csupa olyasminek, aminek az irodalomhoz semmi köze, mégis kardinális része: észlelés, tapasztalás, gondolkodás stb. Az irodalom ott lép a képbe, amikor bíbelődni kezdesz a szavakkal, mondatokkal. Tehát az már inkább technikai feladat.
A kérdésre visszakanyarodva: nem éri meg várakozni a múzsa csókjára, mert abba nagyon hamar bele lehet fáradni. Viszont ahhoz, hogy legyinteni tudj az inspirációra, rengeteg tapasztalat kell. Ezt 27 évesen elég félelmetes kijelenteni, mert nekem nincs túl sok tapasztalatom. Az ezzel kapcsolatos félelmek leküzdésére négy dolog a legalkalmasabb: olvasni, figyelni, kérdezni, hallgatni. Ha nyitott és érzékeny próbálsz lenni az eseményekre, nem kell az inspirációra támaszkodnod. Szeretek nálam okosabb, világlátottabb emberekkel beszélgetni, mert a találkozó végeztével mindig azt érzem, hogy a segítségükkel szélesedett, tartalmasabb lett a világom. És hogy szeretem-e a Stonest? Különösebben nem mozgat meg, de találkoztam már rajongójukkal. Pont egy fiatal lánnyal. Szinte eksztázisba esett, amikor szóba kerültek Jaggerék. Én pedig csak figyeltem, kérdeztem, hallgattam.
A nyitóképet Tillai Tamás készítette.