Guillaume Musso. A legnagyobb példányszámban eladott kortárs francia író, aki tizenkét éve megszakítás nélkül vezeti a francia eladási sikerlistát, népszerűsége a világ minden táján töretlen. Olvass bele az elsők között legújabb, Angélique című regényébe, amely a hétvégén kerül a boltokba.
Olvasási idő: 3 perc
„Csak a mentőben tért magához, amely szirénázva robogott vele a Pompidou Kórházba. Bár a sürgősségin az első rutinvizsgálatok nem mutattak semmi különöset, a félelem nem múlt el. A klinikai környezet sem volt rá jótékony hatással, szinte lebénította. A gyászos hangulat, a gusztustalan menü, a személyzet lekezelő modora, a műanyag kacsa, amibe vizelnie kellett, a súlyos fertőzésveszély. Képtelen volt szabadulni attól a zsigeri meggyőződésétől, hogy jobb, ha az ember be sem teszi a lábát a kórházba, mert még a végén zsákban viszik ki onnan.
– Az uzsonna tálalva!
Taillefer felélénkült. Louise Collange egy barna papírzacskót lóbált maga előtt.
– Vegyes salátát hoztam magának, az egészségesebb – közölte, és elővett a zacskóból egy átlátszó műanyag dobozt tele zöldséggel.
Taillefer kifakadt:
– Szórakozol velem? Ezt most miért kellett? Lazacot kértem, vagy…
– Nyugodjon meg, a salátát magamnak vettem. Fogja, itt a szendvicse!
Taillefer egy sötét pillantás kíséretében elvette az előre csomagolt szendvicsét – az efféle vicceken nem igazán tudott nevetni, pláne nem ilyen kiszolgáltatott helyzetben –, és zsörtölődve feltépte a fóliát.
– Egy percig se érezd kötelességednek, hogy velem egyél, nem vágyom társaságra – mondta, amikor látta, hogy a lány megint odahúzza az ágya mellé a széket.
– Maga tényleg zsaru?
A kérdésre Taillefer összevonta a szemöldökét. Ez a nap is hosszúnak ígérkezett…
– Ezt meg kitől hallottad?
– A nővérek beszélték a folyosón. Azt mondták, a gyilkosságiaknál dolgozik.
Taillefer megrázta a fejét.
– Az egy másik életben volt. Már öt éve, hogy leszereltem a rendőrségtől.
– Hány éves?
– Negyvenhét.
– Az nem korai kicsit nyugdíjba menni?
– Ilyen az élet – felelte Taillefer, és harapott egyet a ropogós kenyérből.
De a lány nem hagyta annyiban:
– Történt valami? Vagy a szívbetegsége miatt kellett abbahagynia?
– Ez cseppet sem tartozik rád.
– És most mivel foglalkozik?
– Téged hallgatlak – sóhajtott. – Eltűröm a faggatózásodat, és közben azon gondolkozom, hogy vajon mivel érdemeltem ezt ki.
– Magával azért nem könnyű.
– Aláírom.
A továbbiakban Taillefer csendben majszolgatott, és miután az utolsó falatot is lenyelte, úgy döntött, ideje határozottabban fellépnie.
– Ide figyelj, Louise, te biztosan nagyon okos, intelligens lány vagy, de én nem bírom, ha rám akaszkodnak. Az önkéntes szolgálat szép dolog, csak lehetőleg keress magadnak valaki mást ezen a folyosón, aki jobban vevő rá. Én leszarom, ki vagy, és hogy érzed magad a bőrödben, azt mesélsz, amit akarsz, nem érdekel. És a látszat ellenére nem a jófiúk közé tartozom. Úgyhogy megkérlek, most utoljára még udvariasan, hogy hagyd el a szobámat, különben…
– Különben mi lesz? – vágott a szavába a lány. – Idecsenget egy nővért?
– Különben kikelek ebből az ágyból, és egy jókora fenékbe rúgással magam teszlek ki azon az ajtón – felelte Taillefer kimérten. – Világosan beszéltem?
– Ha a munkanélküliségben nagyon unatkozna, talán lenne egy megbízásom magának.
– Nem keresek munkát! – emelte fel a hangját Taillefer. – Pihenni akarok!
– Fizetni is tudok érte, van pénzem.
A lány magabiztosságától Taillefer egy pillanatra elbizonytalanodott. Naiv volt, és levakarhatatlan, bizonyos szempontból igazi bajkeverőnek tűnt. Egyszóval tehernek, akitől haladéktalanul meg kell szabadulnia, szükség esetén erélyesen.
– Szeretném, ha nyomozna az anyám halála körül.
– Nocsak, ez új lemez…
– Három hónapja halt meg.
– Sajnálom.
Louise lehajtotta a fejét, mire Taillefer úgy érezte, muszáj rákérdeznie:
– És miben halt meg?
– A rendőrség szerint balesetben.
– És szerinted?
– Szerintem meggyilkolták.
Ezen a ponton a beszélgetést félbeszakította a szokásos ellenőrzés, a szobába egy ápolónő lépett be. Megnézte, hogy megfelelően csöpög-e az infúzió, vetett egy pillantást a kijelzőre, megmérte a beteg szaturációját, és közben kötelességszerűen társalogni próbált. Taillefer fejében egy pillanatra megfordult, hogy kihasználja az alkalmat, és kivezetteti vele a lányt, de végül nem szólt semmit. És amint a nővér becsukta maga mögött az ajtót, Louise ott folytatta, ahol pár perccel korábban abbahagyta:Ű
– Szeretném, ha egy kicsit megkapargatná az ügyet, kérdezősködhetne, telefonálgathatna, és…
– Már ha lenne ügy egyáltalán.
– Kezdetnek végigolvashatná a haláláról szóló újságcikkeket. Csak keressen rá az interneten!
– Eszem ágában sincs!
– Két órát igazán rászánhatna az idejéből. És cserébe azt kérhet tőlem, amit csak akar.
A lány szeme értelmesen csillogott. A tekintete élénk volt, és nyughatatlan.
– Bármit? Tényleg bármit?
Hirtelen támadt egy ötlete, hogyan csillapíthatná a saját nyugtalanságát, amely azóta gyötörte, hogy bekerült a kórházba.
– Hajlandó lennél elmenni hozzám, és megetetni a kutyámat?
– És cserébe maga kinyomozza, mi történt az anyámmal?
– Na, nem. Cserébe rászánok két órát, hogy belenézzek a haláláról megjelent cikkekbe. Ennyi.
– Megegyeztünk. Milyen kutyája van?
– Németjuhász. Titus a neve.
– Barátságos?
– Nem mondanám, és a zaklatókat kifejezetten utálja, szóval jobb, ha vigyázol vele.
Taillefer Louise kezébe nyomta a lakáskulcsát, megadta neki a címet – Montsouris köz, a park mellett – és a riasztó kódját.”