Vezetek. Megszólal a telefon, egyből sikerül kihangosítanom, pedig nem jellemző rám, na és akkor azt mondja Pál András a Helikontól [a kiadó sajtósa – a szerk.], hogy „szia Ági, holnap kerül ki a Másik Istenből egy részlet a Könyves Magazinra, és ha részedről rendben van, akkor a Nyugati tér blogra küldhetnél egy műhelynaplót arról, hogyan írtad meg a második regényed”, és már sorjázza is a jobbnál jobb kérdéseket, amikre én bólogatok, persze ezt ő nem látja, aztán megbeszéljük a határidőt, terjedelmet, és elbúcsúzunk. Aznap este még átküldi a szerzőfotókat is, amikről Darvasi Ferenccel [a Helikon Kiadó szerkesztője – a szerk.] együttesen szavazunk.
Gurubi Ágnes írása a Nyugati tér blogon
Leparkolok. Kiszállok az autóból, negyven fok. Arcon vág a hőség. Kapkodom a levegőt. Beiszkolok a parasztházba, ahol csak 24 fok van. Elindítom a ventilátort, elterülök az ágyon. Üres a ház, a férjem a kávézóban, az egyik gyerek fesztiválon, a másik melózik, a harmadik táborban. Becsukom a szemem, és arra gondolok, hogy nem írhatom meg napló formájában az elmúlt két évet, mert az egyenlő lenne azzal, mintha letépném magamról az inget, egy céltáblát rajzolnék a mellkasomra, és ha ez nem volna elég, még egy nyilat is a szívem fölé, hogy ide lőjetek!
Ezt az akciót gyakorlatilag majdnem véghez vittem, amikor két évvel ezelőtt az első regényem, a Szív utca megjelent. Nagyapám mindig azt mondta, az okos ember más kárán tanul, a hülye a sajátjából sem. Én megtanultam a leckét. Kemény volt. Meghúzni a határaimat, újradefiniálni saját magamat nőként, anyaként, feleségként – embert próbáló. Lavíroztam, ameddig tudtam a rám zúduló kérdések kereszttüzében, mint például, akkor te most már írónak tartod magad, ez tényleg veled történt, mostantól mindig írni fogsz, mit szólt a családod, anyád, apád, férjed, fiad, lányod, nénikéd, bácsikád, macskád, kutyád.
2020-ban feje tetejére állt a világ, az enyém is. És ebben a kifordult világban néha cigánykerekeztem és bukfenceztem, néha pedig szédültem és elestem. Ha valaki azt gondolná, hogy a hirtelen és/vagy könnyen jött siker szállt a fejembe, azt ki kell ábrándítanom, hiszen 43 éves múltam, amikor megjelent az első regényem. Ráadásul az én életemből hiányoznak a hirtelen és/vagy könnyen jött boldogságok. Az én életemben változás van. És hiába tudom, hogy a változás, az nem holmi könnyed szárnyalás, nagyon nehezen sikerült a kibillent egyensúlyból felállni és stabilnak maradni. Ebben a helyzetben adott kapaszkodót és támpontot az írás, a szöveg, amihez újra és újra visszatértem. A Másik Isten, amit 2020 áprilisában kezdtem el. Ha most valaki azt kérdezi, hogy a második regényem terápiás jellegű, akkor a falnak megyek, és kitépem a hajam.
Nem, nem terápiás írás. Bár halkan jegyzem meg, hogy szerintem minden írás „terápiás” jellegű, amennyiben az a célja, hogy a világnak adjunk egy történetet, magunkból, hangsúlyozom, magunkból, nem feltétlen magunkról. Az író megfigyelő, és ha jól figyel, és még jól is ír, na, az egy szerencsés párosítás. Zárójelben, aki diszfunkcionális családban nő fel, ahogy szerintem az emberek 90 százaléka, annak veleszületett képessége a megfigyelés, a túlélésének az eszköze, és ezt a képességet írásnál kifejezetten jól lehet kamatoztatni.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy írni könnyű. Vagy élvezetes. Az írást nem úgy kell elképzelni, mint amikor csillivilli ihlettől átitatottan, a naplementében romantikázva, gyöngyöző borospohárral a kezünkben szelfizgetünk. Most is, amikor ezt írom, halomban áll a mosatlan mögöttem, a konyhaasztalon újságok, cetlik, naptej, kalcium pezsgőtabletta, kézfertőtlenítő, válaszboríték, amiben az ételallergia-tesztre beküldött fiola van az ujjbegyemből kipréselt vércseppekkel, a nappaliban, a kanapén az egy hete a szárítóról leszedett tiszta ruhák, vagyis káosz, amerre a szem ellát.
Mégis, akkor hogyan írtam meg a Másik Istent? Egyáltalán hogyan ír az ember bármit is, akinek családja van, akinek az íráson kívül munkája van? Halványlila dunsztom sincs.
Azt tudom, hogy regényt írni nehéz. A második regényt megírni még nehezebb. És azt is tudom, hogy az írás magányos tevékenység. Ha valaki szeret írni, de nem szeret egyedül lenni, az bajban van.
Én nagyon szeretek egyedül lenni, ennek az az egyik oka, hogy gyakorlatilag soha nem éltem egyedül. Az egyedüllétet az jelentette, amikor a belső világomba elbújtam. Elrejtőztem, mintha egy barlangba menekülnék. Amit itt elképzeltem, megéltem, azt tudtam később egy történetben manifesztálni, jelen esetben a Másik Istenben: egy nőt láttam magam előtt, aki megy, hajthatatlanul, egyre csak megy, Budapesten a körúton, a hegyen, a mezőn. Háttal nekem. Megy ez a nő, nem látom az arcát, csak azt, hogy férfiak veszik körül, csupa férfi. Nem tudom, hová megy, mi a célja, így követni kezdem őt, és két évig nem tágítok mellőle. Elnevezem Rózának, aztán Eszternek, végül Julinak. Családot képzelek köré, egy kisfiút, egy férjet. Titkot. Veszteséget és hiányt.
Az elmúlt 26 hónapban többször is elutaztam, azt remélve, hogy kiszakadva a hétköznapokból sikerül majd elmélyülnöm az írásban. Úgy éreztem, ki kell szabaduljak a konyhából, el kell távolodnom otthonról, hogy megírjam ezt a regényt. És szerencsémre néha akadt egy-egy barát, ismerős, akinél megszállhattam. Jártam Orfűn, a Balaton-felvidéken, Szent György-hegyen és Tihanyban meg Balatonszemesen. Szigligeten kétszer is, időutazás volt a javából.
Egy hétnél tovább egyik helyen sem maradtam. Volt, hogy csak olvasgattam az addig megírt részeket, volt, hogy egy hét alatt egy mondatot írtam le (de az a mondat szerepel a regényben). Zenét hallgattam. Ha valaki megnézné, a lejátszási listám szomorú, melankolikus dalok tömkelege az üvöltő rockszámokkal vegyítve. Ezt a két végletet jártam be.
Sokat futottam. Sorozatot néztem. Néha órákig csak ültem, és a Balaton vizét bámultam. Kitűztem határidőket, amiket végül nem tartottam be. Hazaérve nagyjából ugyanez folytatódott. Magazinszerkesztés, munka a kávézóban, család, háztartás és emellett regényírás. Futás, Duna-part, bámészkodás.
A mélypont idén tavasszal jött el. Leültem a gép elé, megnyitottam a Wordöt, és azt éreztem, nem bírom tovább, azt éreztem, hogy soha nem lesz már vége, képtelen vagyok befejezni, nem tudom úgy megírni, ahogy akarom. Aztán áprilisban meghalt Ida. Nagymamám húga, akinél Buenos Airesben jártam, és aki nélkül nem lenne a Szív utca. Rá egy hónapra váratlanul az apósom is elment. Én pedig megragadtam az élet fonalát, belekapaszkodtam, és júniusra elkészült a Másik Isten. Nem tudok erről többet mondani.
Egy hónap, és megjelenik a második regényem. És én megint létrehoztam egy új mappát, benne egy Word dokumentummal. Volt értelme megőrülni. Ezt a címet adtam neki. Nem sietek vele, megvár a szöveg.
A nyitóképet Máté Péter készítette.