Gyerek- és fiatal felnőtt koromban sok nyarat és evezős túrát töltöttem a Tiszán és a Bodrogon, így mindenképp szerettem volna ezúttal Tokaj-hegyaljának adni az egyik főszerepet. Hiszen, ahogy a Bűntény a Dunánban Óbuda egyes pontjai, a Balatoni nyomozásban a Káli-medence, a Kalandok az erdő mélyénben pedig Komárom nemcsak a hátteret adták, de felemelkedtek főhőssé is, így ezúttal, A bodrogközi rémben is fontosnak tartottam a történet helyszínének előtérbe helyezését. Mostanra, mondhatni, küldetésem lett, hogy a regényeimen keresztül betekintést és úti cél ötleteket is adjak az olvasóknak, hiszen olyan sok szép hazai táj van, amit érdemes felkeresni, jobban megismerni. Mindig örömömre szolgál, amikor az olvasóim megírják, hogy a Balatoni nyomozással a kezükben fedezték fel a mindszentkállai Kopasz-hegy titkos lépcsőit, barangolták be Tapolcát (talán épp az ott elrejtett kincs reményében!), vagy szaladtak végig a komáromi szúnyogoson az Erdő utca végében, hogy aztán nagyot csobbanjanak a Duna holtágának hűs vizében.
Sárospatak és környéke is jogosan tarthatott igényt e reflektorfényre, már csak azért is, mert a különféle izgalmas pontjai tökéletesen megfelelőek arra, hogy az ember minden eshetőségre felkészítő túlélő tanfolyamon elsajátíthasson temérdek hasznos tudnivalót – főleg, ha erre van egy pöpec tanára is.
Fiala Borcsa írása a Nyugati tér blognak
Minden írónak maga felé hajlik a keze
Anyai nagyapám szűkszavú, magának való, ám igazán vagány férfi volt, aki még hetvenévesen is lejárt evezni a Dunára, tudott lovagolni, kézen járni vagy épp ostort pattogtatni (jobb híján a nappali kellős közepén, nagyanyám legnagyobb rémületére), fiatalkorában bokszolt, bejárta a fél világot, és kíváncsiságból elkezdett kínaiul is megtanulni – a környékbeli ázsiai büfések mély tiszteletétől övezve. Mivel elfoglalt ember volt, sokkal kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, mint szerettem volna, így kislány koromban gyakran ábrándoztam arról, hogy egyszer elvisz magával egy egész nyárra kalandozni, és megtanít engem megannyi menő dologra. Erre persze soha nem került sor, de azért író az íróember, hogy megalkossa magának a saját álomvilágát. Így történt, hogy a korábbi regényeim nagymamái után (mint Töpszli néni, Mamika vagy Drágica) ezúttal egy nagypapát állítottam a történetem fókuszába, és nem is akármilyet! Kicsit a saját nagypapámtól is megihletve létrehoztam Berci papa figuráját, akit addig-addig faragtam, alakítgattam, amíg – megvallom őszintén – egy kicsit bele is szerettem. De hisz nem is lehet neki ellenállni. Délceg, sportos, okos és rendkívül sármos (ha Jeremy Irons képe lebeg előtted olvasás közben, az nem teljesen a véletlen asszociáció műve!). Mindennek a tetejébe végtelenül sok praktikus tudásnak is birtokosa: ágakból, lombokból, tűlevélből komfortos erdei sátrat épít, ha kell, tudja, hogyan kell felkészíteni az autót extrém körülményekre a glatt jégtől kezdve a sivatagi körülményekig, az óceánban, cápáktól övezve is úgy pillangózik, mint egy olimpiai bajnok, de ezen kívül kifejlesztette a vaksötétben látás tudományát és az ártérben driftelés művészetét is. Kalandos életének köszönhetően pedig telis-tele van a tarsolya izgalmas történetekkel és már-már hihetetlen anekdotákkal. Berci papa sztorizásaiba nagy élvezettel ömlesztettem bele inspirációként ifjúkorom megannyi kedvenc regényét: Winnetou-t, a Puddingfejű Wilsont vagy épp a három testőrt, de mellettük helyet kaphatott a fiam egykori kedvence, Bear Grylls is. Berci papa tehát nemcsak rendkívül szórakoztató, de roppant hasznos vakációt rittyent idén is az unokájának, Daninak, amikor ellátogatnak ifjúkora helyszínére, Sárospatakra és környékére.
Még egy kis izgalom, maradhat?
Ám ezúttal is kellett valami bizsergetően ijesztő, sötét rejtély, aminek felderítésében buzgólkodhatnak két kiképzés között a szereplőink. Anélkül, hogy nagyon elszpojlerezném a történetem fordulatait, annyit azért elárulhatok, hogy az egyik kedves barátnőm küzd hasonló alvásproblémákkal, mint Berci papa, az ő önironikus beszámolói nyomán kezdtem jobban beleásni magam a témába. A másik fontos motívum, ami a történet gerincét adja, szintén ifjúságom egyik kedvenc műfajából, a kísértethistóriákból táplálkozik. A rémisztő szellem, mely csak sötétedés után bukkan fel, ám onnantól nem szab a mozgásának korlátot semmi, áthatol falakon és folyókon, hogy rettegésben tartsa a környéket – de vajon miért?
Ó, ió, ció
Valamiért élesen belém vésődött a Tüskevár első fejezetének nyitójelenete: ahogy ülnek a nebulók az osztályteremben, miközben a tanár elkeseredett kísérletet folytat a figyelmük megragadásáért, de hiába, hiszen a szélesre tárt ablakon csak úgy dől be a meleg nyár bódító illata, a madarak vidám dalolása, és ezzel együtt a közelgő vakáció ígérete, mely ebben a percben még végtelennek és sok izgalmat ígérőnek tűnik. Ezek voltak az én kedvenc iskolai napjaim is: amikor az ember ugrásra készen, türelmetlenül üli végig a bizonyítványosztást megelőző napokat, és azt tervezgeti, mennyi kalandban lesz része, amint kicsöngettek. Talán épp emiatt a hangulat miatt lett mindegyik ifjúsági regényem vakációs történet, amikor a gyerekek (velem együtt) kiszabadulhatnak a tantermek és a rigorózus szabályok fogságából a természetbe, hogy csak akkor kelljen bejönniük a házba a kertből, erdőből, folyóról, hegytetőről, nádasból, Duna- és Tisza-partról, ha már nagyon muszáj… vagy talán még akkor se.