„Ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni a magyar olvasó számára, hogy milyen író Cormac McCarthy és milyen könyv a Határvidék-trilógia második része, az Átkelés, akkor azt mondhatnám például: Móricz Zsigmond és Bodor Ádám a Károli Bibliát olvassák a Vadnyugaton, miközben Tom Waits szól halkan a háttérben.” Az ajánlót Dragomán György írta még 2013 januárjában, nem sokkal azt követően, hogy először megjelent Totth Benedek fordításában a regény.
Néhány héttel ezelőtt a szerző egy szelfit tett közzé a Facebookon, és elárulta, miért is kötődik annyira épp ehhez a regényhez. Cormac McCarthy 89. születésnapján, Dragomán György engedélyével közöljük a július elején megjelent posztját és az Átkelésnek egy részletét, amelyet az ő fordításában ismerhetnek a magyar olvasók.
Dragomán György írása a Nyugati tér blogon
Egyetemista koromban találtam meg magamnak Cormac McCarthyt (Beloitban voltunk ösztöndíjasok [Szabó T.] Annával, McCarthy még főleg csak írók által olvasott kultuszszerző volt, de épp megjelent az All the pretty horses [Vad lovak], és hirtelen ismert író lett belőle), még valamikor 94-ben, akkor őt itthon alig ismerte valaki. (Abádi Nagy Zoltán 95-ös kiadású Mai amerikai regénykalauzában is csak a függelékben tűnik fel a neve.)
Végigolvastam az életművét, nem értettem, hogyhogy nincs meg magyarul legalább a The Blood Meridian, arról álmodoztam, hogy majd egyszer lefordíthatom. Ahogy megjelent a The Crossing [Átkelés], azonnal elolvastam, annyira tetszett, hogy nekiláttam, lefordítottam a regény legnehezebbnek és legszebbnek érzett részét, a terremotto fejezetét – persze nem rendes fejezet, csak ott megtörik az elbeszélői hang, egy földrengés rombolta városban egy eretnek elmesél egy hosszú történetet, ami tulajdonképpen kilóg a regényből – bevittem Géher István legendás műfordítói szemináriumára.
(Emlékszem, Anna éppen kórházban volt, amikor elvittem megmutatni neki a szöveget, én meg igen elegánsan, apámtól kihízás okán frissiben rám szállt háromrészes tweedben mentem be hozzá, úgy, hogy előtte Göncz Árpáddal találkoztunk páran a Láthatatlan Kollégiumból – jó ómennek vettem, hogy az ország leghíresebb műfordítójának kézfogásával a kezemen vihettem megmutatni a kedvesemnek ezt a nagyon-nagyon nehéz szöveget.)
Annának tetszett a fordítás, és a helyesírásomat is kijavította (hősiesen, egy műtét után, a kórházi ágyon), elkezdtem hát házalni a szöveggel.
Teljes kudarc volt, se a 2000 (nem túl jó ez a cowboyos történet), se a Holmi (nem közlünk regényrészletet), se a Lettre (hosszú nekünk, de talán majd egyszer…), se senki más nem akarta közölni. Kiadóknál se volt vele szerencsém, Gy. Horváth László legalább ismerte a szerzőt, megkért, vigyem be az Európának, de aztán sose jelzett vissza.
Ha nem, hát nem, gondoltam, néha még próbálkoztam egyet-egyet, de aztán lassan belenyugodtam, ez a fordítás nem fog megjelenni.
Aztán megjelent a Vad lovak (Szentgyörgyi József fordításában), teljes érdektelenség fogadta (viszont apám legalább beleszagolhatott az általam agyondicsért szerzőbe – élvezettel olvasta a regényt), pár évvel később aztán McCarthy Az úttal végleg befutott, világszinten is áttört, elkezdett megjelenni magyarul is az életmű.
Egyszer meg is talált egy fordítási felkérés (nem az Átkelés, egy másik McCarthy regény), de akkor már késő volt, a Máglyán dolgoztam és A fehér királlyal jártam a világot, akármennyire is fájt a szívem, épp nem tudtam több hónapot kiszakítani a munkából, hogy átnyergeljek McCarthyra.
Eltelt még pár év, összebarátkoztam Totth Benedekkel, kiderült, ő fordítja az Átkelést, elküldtem neki a szöveget, tetszett neki, úgyhogy neki is ajándékoztam, azt mondta, ezt ő se tudná jobban megcsinálni, belefésüli a fordításba.
Amikor megjelent a könyv, a végén köszönetet mondott a terremottóért, nekem ez bőven elég volt, örültem nagyon, hogy végre nyomdafestéket látott.
Most pedig, hogy újra megjelent, új kiadásban, Benedek mondta, szeretné, ha nevesülne is a munkám, most már tehát ott a nevem is a kolofonban, annak rendje és módja szerint.
Majd’ harminc évvel azután, hogy csak úgy megérzésből levettem a beloiti könyvtár polcáról a Suttree-t, végre hivatalosan is McCarthy-fordító lettem, ha csak egy regényrészlet erejéig is.
Cormac McCarthy: Átkelés (részlet)
A férfi hátradőlt és a fiúra nézett és mosolygott. Ne érts félre, mondta. A világ történései nem bírnak a világtól különálló élettel. A világ viszont nem láthatja a dolgok időleges voltát. Nem lehet oka arra hogy egy dolgot előnyben részesítsen egy másikkal szemben. A seregek vonulása és a sivatag homokjának vonulása egy és ugyanaz. Nincs kivételezés. Hogy is lehetne? Kinek a parancsára? A férfi továbbra is hitt Istenben. Nem kezdett modern nézeteket vallani Istenről. Ott volt Isten és ott volt a világ. Tudta hogy a világ elfelejti majd őt de Isten nem feledheti. Pedig valójában semmi másra nem vágyott.
Könnyen belátható hogy csakis a bánat viheti rá az embert hogy ilyennek lássa a világot. Ámde az a bánat amire nincs vigasztalás az már nem is bánat. A bánat titokzatos nővére aki húga ruháját magára öltve járja a világot. Láthatod hogy az emberek nem egykönnyen fordulnak el Istentől. Nem egykönnyen. Valahol mélyen minden emberben ott a meggyőződés hogy van valami ami tud az ő létezéséről. Valami tud róla, valami ami elől nem lehet elbújni vagy elmenekülni. Másként képzelni annyi mint a kimondhatatlant képzelni el. Ez az ember mindig hitt Istenben. Mindig. Csak éppen elkezdett szörnyűséges dolgokat hinni Róla. Mostanra már nyugalomba vonult és Mexikóban él. Nincsenek barátai. Nappal a parkban üldögél. A földet melyen a lába tapos az ősök vére itatta. A járókelőket nézi. Arra a meggyőződésre jut hogy azok a célok és szándékok amelyekkel ezek az emberek képzeletben felruházzák mozdulataikat valójában csak eszközök amelyekkel ők maguk leírhatók. Azt hiszi hogy mozdulataik bizonyos nagyobb mozdulatok részei melyeknek rendszere ismeretlen előttük és amely rendszer szintén nálánál nagyobb rendszerek része. Azt elmondhatom hogy ezek a vizsgálódások nem nyugtatták meg. Látja elillanni a világot. Körötte minden valami irdatlan visszhangtalan üresség. Ekkortájt kezdett el imádkozni. Meglehet hogy az indítékai nem voltak egészen tiszták. De hát milyen is az a tiszta indíték? Hízelgéssel mire mehetne Istennél? Meglehet hogy talán alkudni kellene Vele vagy talán rá lehet bírni Őt hogy meglássa érveink értelmét? Vajon nagyobb örömet szerezne Neki az ő kezének bármely alkotása ha másként cselekedne mint ahogy? Hát meg lehet Őt lepni? A férfi a szíve mélyén máris ármánykodni kezdett Isten ellen de akkor még maga sem tudta. Egészen addig nem tudta mit tesz amíg nem kezdett el Őróla álmodni. Ki álmodhat Istenről? Ez a férfi álmodott. Álmában Isten nagyon elfoglalt volt. Szólt hozzá de Ő nem felelt. Kiáltott hozzá de Ő nem hallotta meg. Látta ahogy munkája fölé görnyed. Mintha üvegen keresztül látta volna. Magányosan ül önnön létezésének visszfényében. A világot szövi. Keze között tűnik elő a semmiből és a keze között válik újra semmivé. Vég nélkül. Vég nélkül. Tehát. Ott volt Isten hogy tanulmányozza. Egy Isten aki a saját maga által kiszabott kötelességei rabszolgájának látszik. Egy Isten aki kiapadhatatlan kitartással mindent valami kifürkészhetetlen cél irányába hajt. Ennek a mintának még maga a káosz is része volt. És valahol a világ szövődő és lebomló kárpitjában volt egy szál ami ő volt és akkor felébredt és sírt.
Egy bizonyos napon felkelt és kevés holmiját egy kopott bőröndbe rakta amit éveken át az ágya alatt tartott és utoljára lement a lépcsőn. Bibliáját a hóna alatt vitte. Mint valami nyomorúságos szekta vándor prédikátora. Három napon belül Caborca szent emlékezetű városába érkezett. Ott állt a folyóparton vaksin a napba nézve ahol a Purísima Concepción de Nuestra Señora de Caborca templom megtört kereszthajójának kupolája lebegett a tiszta sivatagi légben.
Így. A férfi lassan ingatta fejét. Felemelte az asztalról a kellékeket és hozzáfogott egy újabb cigaretta sodrásához. Roppant elmélyülten. Mintha rejtély volna számára a cigaretta megszerkesztésének mikéntje. Felállt és a kályhához lépett és ugyanazzal az elszenesedett végű fadarabbal gyújtott rá mint korábban és megnézte a tüzet és becsukta a kályha ajtaját és visszament az asztalhoz és leült megint.