Németh Gábor születésnapi köszöntője a Nyugati tér blogon
Forgách Andrásnak, aki állítólag 70, tényleg csak hülyeségből
„A garabonciás 13 iskolát végez, így bűvös könyvhöz jut.
Bűvös könyve segítségével a levegőbe tud emelkedni. (…)
A garabonciás kezében a bot a holdig nő, felmászik rajta a felhőkbe.”
(Magyar Néprajzi Lexikon)
Fél órával ezelőtt még úgy tudtam, hogy rizsporos parókában láttam meg először – értsd jól, nem rajtam, hanem rajta volt paróka –, 1986-ban, a Műcsarnokban, A mosoly birodalmában, a szája sarkán szépségtapasszal, talán ki is volt feketével rúzsozva, emlékezetem szerint veszedelmes párbeszédben állt az a fekete rúzs az arany szalonkabátjával. Az ellenkultúra vicomte-ja. „A művészet, az nagy dolog!” – szólal meg a hangján egy démon a fejemben, pedig az eredetiben ez a mondat Kistamás Lászlóhoz tartozik.
Annyira nagy dolog a művészet, hogy az emlékezés maga is a művészet illékony formájának tűnik, némi vadászattal kiderült ugyanis, hogy a két előadást, amibe ugyanez évben ugrott be Szilágyi Lenke helyére, nemhogy nem láttam, hanem egyenesen nem is láthattam, egyáltalán. Az egyik ugrás ugyanis Wrocław-ban, a másik Nyugat-Berlinben esett meg. Sokkal valószínűbb, hogy Petri társaságában láthattam először, még valamikor az iszonyatos hetvenes évek végén.
Rosszfiúk legjobb barátja, ismerem az ilyet meglehetős közelről, rejtélyes okból még csak rosszalkodnia sem kell, de tényleg egy kicsit sem, hogy a vagányok – Petri, Jeles, Genet, és a hozzájuk hasonlók – a legmelegebb szívvel befogadják, ráadásul úgy, hogy közben simán, könnyedén, mintegy alanyi jogon jó maradhat.
Nem mintha képtelen volna a rosszra, szerintem elég jól menne neki a rossz is, ha megengedné magának.
(Intermezzo: Teszem azt, áll a valamikori Ganz gyár sarkán pár évvel ezelőtt, meghitten dumálgat egy hajléktalannal, az valahogy látszik, korábban már megihattak együtt egy-két üveg vörösbort. Odamegyek, köszönök, bemutat a hajléktalannak. A csávón mocskos amerikai katonakabát. Gyászkeretes körmök, és mintha a zsebében is volna egy üveg, és egyenesen a zsebéből dohányozna. Elmorogja a nevét, mint kiderül (?) Houellebecq-nek hívják. Ja, ő az, aki éppen megnyerte a Budapest-nagydíjat, és András lett a munyamparája ezen a rettenetes vidéken. Egy óra múlva kettesben maradnak a Könyvfesztivál nagyszínpadán, H. krakéler, F. meg a műlovar, ahogy innentől mondani szokás.)
Hanyag elegancia, esetében ez finoman szólva is redundáns szerkezet, ami nem hanyag, az eleve nem lehet elegancia. Mindig gyűrött zakók, poros cipő, fantasztikus, bársonyvelúr (?) kalap selyemszalaggal, de lakott abban már verébfióka, meg sok halott számtalan, szebbnél szebb gondolata, miegymás. Rozsdabarna, de ez a bágyadt kis szó meg se közelíti a valóságot, mintha az izzó zsarátnokét kevernéd össze diópálinkáéval, nagyjából az a szín. Az a fajta, amit mindig elveszítesz, de mindig meg is kerül valahogy.
A társasági jópofaság a nagy magányosok udvariassága.
Úgy esett, hogy öt éven át együtt vihettünk egy filmíró osztályt a megboldogult SZFE-n, egészen csodálatos volt a társaságában üldögélni. Minden rezdülésre kíváncsi, igazi játszótárs, ugyanakkor mókásan tanáros, ha úgy hozza a sors(uk), hát váratlanul föltesz egy éles, százezer forintos kérdést, vizsgáztat, hatásszünetet tart, elégedetten nyugtázza, hogy én sem tudom rá a választ, végül elneveti magát, és aztán egészen gyöngéden osztja ki az észt. Oszthatja, bátran, elég sok van neki, jut is, marad is. Toscanót szív, szerintem azért, mert „a Jancsó” is azt szívott, mondjuk oknak persze ez is épp elég, habzsolja a tömörre gyúrt, majdnem fekete Anticát, élvezettel, mint aki boldogan és önszántából ragadt le az orális fázisnál. Ha szünet támad, mint egy hirtelen nyílt seb a végeérhetetlen óra testén, hát kilép a Szentkirályi teraszára, és kiveszi egy falrepedésből az óra előtt odaspájzolt csonkot, és újragyújtja. Egy éven át elemzi a Waste Landet, Kafkát vagy az Ulyssest. Elviszi az osztályt Berlinbe, Londonba, Firenzébe.
Mindig mindenről eszébe jut valami.
Regényt, darabot, novellát, filmet ír, fordít, rendez, rajzol és fényképez, titokban szerintem kőfaragó és balett-táncos is, de hogy szimbolán is tűrhetően játszik, az egészen bizonyos, akárhogy is van, nem fogok itt mindent fölsorolni, tessék elolvasni a Wikipédián.
Apropó rajzolás, pár éve a fiát rajzolja, megszállottan, olyan, mint egy tibeti gyakorlat, mit mondjak, nagyon sokat kell ahhoz nézni valakit, hogy ilyen kevés vonallal láttatni tudjad.
Anya- és apanyelvi szinten tud angolul, németül és franciául, és ő az egyetlen általam ismert ember, akire valóban és tárgyszerű humortalansággal illik Kosztolányi pazar bon mot-ja, mely szerint egy bizonyos kor után az ember már tud olaszul.
Az, hogy tud, Forgách esetében nem egyszerűen a beszéd, írás és olvasás képességét jelenti, hanem azon túl a létezés modusát, angolul várakozni, németül sétálni, franciául hazudozni és olaszul fagylaltozni, hogy csak négyet mondjak, például, ezért kell, fájdalom, sajnálatos félreértésnek gondolnunk a kételyek nélküli globalizmust. Ettől eltekintve azonban világpolgár, ha bárhol ledobod ejtőernyővel, huszonnégy órán belül megtalálja a kedvenc bejzlijét, ahol a legjobbat lehet enni a legolcsóbban, vagy a sarki kávéházat, ahol elbújhat olvasni, jegyzetelni, és szivarozni. Legjobban talán mégis Tel-Aviv állna neki, vagy Buenos Aires Palermo negyede az ezer oktogonnal. Ülhetne mondjuk – én mondom! – a Plazoleta Cortazar valamelyik teraszán, és kortyolgathatná a tökből ezüst szálon a matéját, amíg arra nem jár a kedvenc öreg Drag Queenje, hogy picit leüljön az asztalához beszélgetni.
Egy párhuzamos univerzumban csak azért nem halna meg Gerard Philipe ilyen bosszantóan fiatalon, hogy hetvenévesen még eljátszhassa Friedman doktort egy megfelelőre gyűrött vászonöltönyben, borostásan, á la doctor Georges a Vágyakozásból, már akinek ez mond még valamit.
Néha azt érzem, ez az egész csak felszín, mintha mindent mellesleg, ráérősen csinálna, és volna egy másik, titkos élete is, ahol az igazán fontos dolgok történnek, talán olajképeket fest abban az életben, vagy süketre mázol egy egész házat, mint Goya tette a legjobb éveiben.
Állítólag ma hetvenéves, de ez csak a konvencionális matek lineáris vicce, nem abban a leverő értelemben, ahogy a seggnyaló szülinapi köszöntések szoktak hüledezni, hogy az ünnepelt delikvens nyugodtan letagadhatna négy hónapot, hanem abban a másik, eredetiben: hogy bármennyit is mutat a számláló, úgyis mindig örök kamasz marad.
Azt beszélik, végre megvehette a sződligeti házat, ahol a fia, Jonatán születése óta élnek Annával, rég örültem valaminek ennyire. Az élet féltett gyermeke. Innen egy újabb fejezet kezdődik.
Erőt, egészséget, mondom, mint egy bornírt alezredes, így a vége felé.
A kedvenc Forgách-novellámban az elbeszélő a bátyjával focizik, egy az egy ellen, tökéletesen reménytelen az ügy, azt találja ki, hogy passzol a Semminek, azaz szorult helyzetben egyszerűen elrúgja a labdát, egészen messzire, át a kerítésen, és lássatok csudát, „a labda egy barátságos kiáltás kíséretében a semmiből gyönyörűen visszaszáll”.
Ja.
A Toscanónak egyébként, csak szólok, mindkét végén eleje van, egyszerűen félbetöröd a szivart, és ha akarod, megoszthatod valakivel.
Ez pedig egy metafora volt.
Füled érjen a bokáig.
A nyitóképhez Máté Péter fotóját használtuk.